Belépés
Beküldés
Jelenlegi hely
Az a színház érdekel, ami gyomorszájon vág

A Móricz Zsigmond Színház társulatának tagjával, Fellinger Domonkossal beszélgettünk színházról, szerepekről és arról, hogyan vezetett az útja a Kaposvári Egyetemtől Nyíregyházáig.
KulturSzalon: Hogyan jutottál a színészi pályáig? Már gyerekként színész szerettél volna lenni?
Fellinger Domonkos: Nem tudatos orientálódás volt a részemről. Gyerekkoromban sokkal inkább érdekelt a régészet, szenvedélyesen olvastam a történelem könyveket. A gimnáziumi éveim alatt diák színjátszóként foglalkoztam a színészettel, ugyanis a budapesti Pesti Barnabás Gimnázium irodalom-dráma tagozatán végeztem. Ott már speciálisan foglalkoztunk a színjátszással, voltak mesterség-, ének-, és mozgás óráink, valójában ott kóstoltam bele a színjátszásba. A gimnázium elvégzése után sem realizálódott bennem, hogy színészi pályát válasszak, bár beadtam a jeletkezési lapomat a Színművészeti Főiskolára. Ekkor még nem volt meg bennem az az óriási vágy, hogy bekerüljek, ki is estem az első körben.
KulturSzalon: Milyen érzés volt ez? Utólag bántad, hogy kiestél?
Fellinger Domonkos: Nem bántam, teljesen reális döntésnek tartottam. Valójában számomra ez egy terepszemle volt arról, hogyan működik az ember egy ilyen szituációban. De szerintem szubjektív, hogy mi alapján döntenek, kiket keresnek, ami nyilván nagyon komplikált, szerte ágazó dolog.
Ezek után sem szakadtam el a színháztól. Felvételt nyertem a Keleti István Művészeti Iskolába. Ott heti négy alkalommal foglalkoztam a színjátszással, gyakorlatban és elméletben egyaránt. Tanultam dramaturgiát, színháztörténetet, ami nagyon hasznos abból a szempontból, hogy az ember jobban el tudjon mélyülni abban, amit csinál. Mindemellett rengeteg dologgal foglalkoztam, dolgoztam és közben azon gondolkodtam, hogy beadom a jelentkezési lapom az ELTE bölcsész karára is, de nem azért mert tanár szerettem volna lenni, hanem egyrészt, mert érdekelt az irodalom, a történelem, másrészt pedig, hogy legyen időm eldönteni, valóban a színművészettel akarok-e foglalkozni.
Egyre inkább, konkretizálódott bennem, hogy a színház az, ami a legintenzívebben érdekel, ezért meg is tettem mindent. Felvételiztem a Színművészeti Egyetemen kívül, színházak stúdiójába, mert mindenféleképpen tanulni akartam. Felvételt nyertem a József Attila Színházba, ahol mint stúdiós sokat tapasztaltam, segédszínészként is bekerültem előadásokba. Rengeteg barátra leltem, akiknek nagy része ma is a szakmában dolgozik. Jó csapat voltunk, ami köszönhető volt Sztarenki Palinak, (Sztarenki Pál, színész, rendező, dramaturg - a szerk.) aki mint egy apa figura egyengette az utunkat.
A második próbálkozás alkalmával, mondhatni szerencsés voltam, mert eljutottam a harmadik rostáig. Jordán Tamás-Lukáts Andor osztályába volt a felvételi, akik akkor indítottak először osztályt. Karizmájuk, személyiségük nagyon vonzott. Amikor nem vettek fel, picit elkeseredtem és csalódtam önmagamban. Egyébként az egész pályára jellemző, hogy az ember mindig kételkedik, meginog. Ezt a saját krédómból mondom. Úgy gondolom muszáj, hogy jellemezzen a folyamatos keresés, a nyugtalanság, mert ezek által fejlődünk, így leszünk többek és nyitottabbak a világ felé.

Szophoklész: Antigoné - Hírnök (2011/12)
Visszatérve a felvételi sikertelenségéhez, számomra nagyon szép és értékes megnyilvánulás volt tőlük, hogy azt mondták, ha bárkinek bármilyen gondja van, amiért nem sikerült a felvételi, esetleg tanácsot szeretne kérni abban, hogy hogyan tovább, nyugodtan keresse őket. Ezt nem csak a formalitás kedvéért mondták. Úgy alakult, hogy erre a bíztatásra felhívtam Lukáts Andort, aki nagyon humánus, motiváló tanácsokkal látott el, amiből tudtam épülni. Ez sokat segített. Ismét jelentkeztem a Színművészetire és beadtam a jelentkezési lapomat a Kaposvári Egyetem (akkor még csak főiskola) színész szakára is. A Színművészetin, mivel előző évben a harmadik rostából estem ki, az a szabály, ha újra jelentkeztem, a másodikból folytathatom. Tehát amikor Máté Gábor indított osztályt, a második fordulóból indultam. Már a felvételi elején annyira rágörcsöltem, ráparáztam az egészre, hogy borzasztóan szerepeltem. Én is kirúgtam volna magam. A végén Máté Gábor odajött, és megkérdezte, miért izgultam annyira, hogy így elrontottam, pedig érdekelte volna, amit a színpadon csinálok. Persze lehet, hogy ezt csak azért mondta, hogy megnyugtasson.
KulturSzalon: Tehát akkor már színész szerettél volna lenni. Pontosan mikor volt ez?
Fellinger Domonkos: Igen, akkor már komoly ambícióim voltak. Tudtam, hogy hivatásként akarok foglalkozni a színészettel. Ez a 2002/2003-as évadban volt. Miután szintén nem sikerült a felvételi a Színművészetire, Máté Gábor és Ascher Tamás is megkérdezte, hogy beadtam-e a jelentkezési lapom Kaposvárra. Elmondták, hogy Babarczy László – aki akkor még a Kaposvári Színház igazgatója és a Színművészeti rektor helyettese volt – indít egy akkreditált színész képzést. Mondtam, hogy jelentkeztem oda is, mire ők javasolták, mindenképpen menjek el a felvételire. Bíztattak, de ha nem javasolták volna, akkor is megpróbálom alternatívaként. Megmondom őszintén, hogy voltak bennem sztereotípiák a vidékkel szemben amellett, hogy tudtam a Kaposvári Színházról, kiváló művészek, rendezők dolgoznak ott, vezető vidéki színház, aminek szakmai múltja van. Budapesti lévén, fiatalként, kicsit megijedtem a vidéktől és attól, hogy nem lesznek szórakozási és egyéb lehetőségek. De mivel mindig is egy bevállalós ember voltam, ezeket a gondolatokat pár perc alatt legyőztem, és azt mondtam, hogy vágjunk bele! Mindig nyitottnak kell lenni, belevágni az új, ismeretlen dolgokba.
Szerencsére úgy alakult, hogy felvettek, az élet visszaigazolta, hogy mindennek így kellett történnie. Egy szuper osztályközösségbe kerültem, érdekes volt, hogy az osztály több mint fele már rendelkezett színházi rutinnal és előképzettséggel. Egyébként a József Attila Színház után felvettek az Új Színház stúdiójába is, de oda már nem jártam, mert bekerültem Kaposvárra.
Rengeteget köszönhettünk Babarczy Lászlónak, aki nem csak az osztályfőnökünk, hanem a mesterünk is volt, és aki már a legelső óráktól felépítve megtanította nekünk a színházhoz való alázatot, ami egy nagyon fontos, szerves része a színészetnek. Megtanultuk az alapokat a zenész mesterségen, művészi beszéden, a beszédtechnikán keresztül mindent. Rengeteg elméleti tantárgyat is tanultunk, a dráma- és színháztörténettől kezdve a művelődéstörténeten át, ami kihatott a gondolkodásmódunkra, a mentalitásunkra. Babarczy azt mondta, hogy egy színésznek muszáj műveltnek lenni és nem csak a klasszikusok elolvasására gondolt, hanem arra, hogy fontos nyitott szemmel járni a világban, a közélettel, a hírekkel úgymond képben kell lenni. Muszáj, hogy egy színész informálódjon, tanuljon, ez az aspektus, azóta elemi igényem.
KulturSzalon: A Kaposvári Egyetem elvégzése után hogy kerültél a Móricz Zsigmond Színházba?
Fellinger Domonkos: 2006-ban végeztem el az egyetemet. A kaposvári képzés indításának célja nem csak az volt, hogy konkurenciája legyen a budapesti egyetemnek, hanem sok mindenben innovatív legyen az iskola és felfrissítsék a vidéki színházakat az által, hogy fiatalokat visznek a társulatokba. Babarczy konzekvensen próbált minél több, főképpen vidéki színház igazgatót felkeresni, megkérte őket, hogy nézzék meg a vizsgaelőadásainkat. Csaba (Tasnádi Csaba, a Móricz Zsigmond Színház igazgatója, főrendezője – a szerk.) is megnézte mindkét vizsga előadásunkat. A második az I. Erzsébet c. előadás volt, Mohácsi János rendezésében, ami után több színház igazgató keresett fel minket szerződést ajánlva.

Örkény István: Kulcskeresők - Benedek (2011/12)
KulturSzalon: Több vidéki színház igazgatója megnézte a vizsgaelőadásokat. Miért esett a választásod Nyíregyházára?
Fellinger Domonkos: Megmondom őszintén, hogy nem nagyon volt választási lehetőségem. Mindenképpen kőszínházhoz szerettem volna szerződni, ezért nagyon örültem az ajánlatnak. Nagyon sokat köszönhetek ennek a színháznak, jó helyre kerültem.
Korábban láttam a nyíregyházi társulattól budapesti vendégelőadásokat. De mielőtt eldöntöttük, hogy elfogadjuk a szerződést, Csaba felajánlott egy olyan lehetőséget,
miszerint napokat tölthetünk a városban, előadásokat nézhetünk meg, szállást kapunk a színész házban. Mindenféle műfajban néztünk előadásokat, láttunk musicalt, kamaradarabot, és azt tapasztaltuk, hogy nagyon változatos repertoárral dolgozó színház a nyíregyházi. Számunkra ez nem volt ismeretlen, ugyanis Kaposváron ugyanez a struktúra működött. Egy vidéki színház nem engedheti meg magának, hogy egy adott körhöz szóljon, de nem mindegy a minőség és a színvonal. Azt gondolom, hogy egy zenés darabot, egy vígjátékot vagy akár operettet is lehet olyan minőségben és szakmai tudással, ízléssel művelni, ami nem megy egy bizonyos szint alá.
Amikor megnéztük a nyíregyházi előadásokat kedvet kaptam ahhoz, hogy a társulat tagjává váljak. Feloldottságot éreztem, jó hangulat áradt a társulatból. Nagyon érdeklődőek voltak, a büfében is diskurzusba elegyedtek velünk, ami nem mindenhol van így. Nyilván eleinte az emberek méregetik egymást, ez minden munkahelyen így van, viszont pozitívan álltak hozzánk.
Örültünk az ajánlatnak, örültünk, hogy a főiskola elvégzése után rögtön szerződéssel kínálnak, és a gyakorlatban tudjuk képezni magunkat, mert ezt a mesterséget a gyakorlatban tudjuk igazán elsajátítani. Az által, hogy mélyvizekbe sodortak sokat tanultunk. Négyen fogadtuk el az ajánlatot.

Németh Ákos: A webáruház - Bálint (2011/12)
KulturSzalon: Ki volt még az a három ember, akikkel a Móricz Zsigmond Színház ajánlatát elfogadtad?
Fellinger Domonkos: Losonczi Kata, Fridrik Noémi és Olt Tamás. Négyen szerződtünk akkor ide. Az évek során úgy alakult, hogy ketten maradtunk a Noémivel.
KulturSzalon: Nagyon sok darabban játszottál a Móricz Zsigmond Színház színpadán. Volt-e kedvenc, és miért?
Fellinger Domonkos: Igen, a nyolcadik évadomat töltöm a színháznál, ez idő alatt rengeteg szerepem volt, ezért ez jó kérdés. Megpróbálom szűkíteni a kört. Talán kissé közhelyesen hangzik, de én úgy gondolom, hogy az ember mindenből tanul. Muszáj minden műfajt elsajátítani, mert mindegyik más tudást és másfajta technikát igényel. Talán a személyiségemből vagy az érdeklődési körömből adódóan leginkább a drámával és az abszurddal szimpatizálok. Engem az a színház érdekel, ami gyomorszájon vág, ami úgy katartikus hatású, hogy tudok nevetni és közben elérzékenyülni is. Ami a problémákra reflektál, üzeneteket hordoz, ami szembesít a problémákkal, ezáltal segít egy picit. Nem megoldásokat kell szolgáltatni, nem konkrétumokat kell kínálni, hanem hagyni kell, hogy az ember saját magára reflektáljon. Mindig ezeket keresem. Azért is kezdett el érdekelni a színház, ill. szerettem meg szenvedélyesen, mert egyfajta önismeret is. Meg kell találni önmagamat a szerepben és a magamra való rácsodálkozás mind pozitív, mind negatív értelemben létezik. Megtanulom, hogy milyen bugyrai vannak a léleknek, a pszichének, a mentalitásnak, amelynek számos spektrumát lehet megnyitni.
Kedvenc szerep nagyon sok van, mert sok mindenből profitáltam. Kezdve a legelső előadással, a Hoffmann Arany virágcserép című művel, amit Forgács Péter a Krúdy Kamarában rendezett. Anselmus szerepe egy óriási mélyvíz volt, ez volt itt a debütáló szerepem. Hihetetlenül érdekes és izgalmas munka volt, formailag nagyon nehéz, mert minimális gesztust volt megengedett használni, úgymond a gondolatok szóban való átadására volt kihegyezve. Formailag csak minimális gesztusokat, mozgásokat, kontaktust használtunk, ezáltal komplikált volt, hiszen a konvencionális színészi eszközök nem álltak rendelkezésemre. Nagyon sokat profitáltam ebből a munkából.
Weöres Sándor A kétfejű fenevad című előadás, amiben szintén a 2006-os évadban dolgoztam (Bornemissza Ambrus), Koltai M. Gábor rendezésében, is óriási kihívás volt. Weöres Sándor költészetének, verbális, és nonverbális tolmácsolása, hihetetlenül komplikált volt. Eufórikus, mert ez egy kollektív, majdnem az egész társulatot megmozgató munka, igazi, örömteli próbafolyamat. Nehéz és szép szerepem volt, amit azóta teljesen máshogy abszolválnék, akkori önmagamhoz képest, azért mert Ambrus létezése, figyelme, sokrétűbb, mint ahogy akkor csináltam. Most is meggyűlne vele a bajom, de nem keresném minden szituációban az örökös cselekvési kényszert, mint akkor.
Szintén 2006-ban az Arany-Balla: Rózsa és Ibolya című gyerekdarab, amiben először játszottam. Akkor azt tanultam meg, hogyan lehet négyszáz gyerekkel kommunikálni a színpadról. A gyerekek igazi közönség, mert ha unják, renitensek lesznek, nem érdekli őket, ami látszik a színpadról. A közönséggel folyamatosan interakcióban vagyunk, és ez gyereknél sokkal intenzívebb.

Paul Maar: Hoppláda - Borsó (2011/12)
Aztán nagyon szerettem még a József Attila estet, aminek a címe Ülni, állni, ölni, halni volt. Olt Tomival közösen hoztuk létre ezt a darabot, együtt kerültünk a Móricz Zsigmond Színházhoz és jó barátok vagyunk a mai napig. Rengeteg energiánk volt és szerettünk volna létrehozni valamit. Csaba nyitottan fogadta, megnézte és támogatta, hogy repertoárra kerüljön.
Zenés szerepekben megemlíteném a Kabaré című előadást, és a Aranycsapatot. Mindkettőben belekóstoltam a zenés színházba, konkrétan a musicalekbe, ami nem igazán az én műfajom, de szakmailag ezekből az előadásokból is sokat profitáltam. A teljesség igénye nélkül, most spontán ami eszembe jut, kedveltem az Othello Gyulaházán című előadást, amiben kipróbálhattam, hogyan lehet bohóckodni, Mester és Margaritában Jesua megformálását, vagy a Lélek hossza című Radnóti est amiben a költőt játszottam.
KulturSzalon: Az Othello Gyulaházán c. darabban magadra ismertél Debrődy szerepéből?
Fellinger Domonkos: Azt gondolom, hogy a meg akarja változtatni a világot attitűd minden fiatalban megvan. Hiszen egy új impulzust kapunk és próbálunk adni. Amikor a színházhoz kerültem, nem a kollégák nélkül, hanem velük együtt akartam megváltani a világot, figyeltem, lestem, tapasztaltam a szakma minden szegmensét, ami azóta is tart. Ez egy kölcsönös viszony. Egyébként ellenérzéssel fogadom, ha valaki nem érdeklődő, bezárkózik, nem nyit mások felé, semmi sem jó számára és közben beképzelt, gőgös lesz. Nincs ilyen, mert akkor nem tanulja meg ezt a szakmát. Aki nem keresgél, nem nyugtalan, soha nem kételkedik önmagában, nem kér segítséget és nem tiszteli az idősebb kollégákat, rengeteget veszít, és nem fogja elsajátítani a szakmát. A veszteség pedig nem időben, hanem gyakorlati tudásban mérhető.
KulturSzalon: József Attila és Radnóti Miklós. Miért esett erre a két költőre a választás? Nyilván kedvenc költők, de volt-e valami apropója?
Fellinger Domonkos: Ha tudatosan választ az ember, akkor a saját gondolatait az általa kedvelt költőn keresztül akarja elmondani. Egyébként Olt Tomi szerette volna, de számomra is a legjobban preferált költők. Tomival azért találtunk egymásra ebben a munkában, mert hasonló a gondolkodásunk. Elmondta, hogy rendezőként mit szeretne, de mi, a szereplők is beleszóltunk, mert egy alkotó munka ilyen.
KulturSzalon: A 2012/2013-as és a 2013/2014-es évadokból mely szerepeid álltak közel hozzád?
Fellinger Domonkos: A 2012/2013-as évadból Baradlai Jenő (Jókai Mór: A kőszívű ember fiai – a szerk.), II. Vak Béla szerepe a Tigris és hiénából, aztán Az özvegy Karnyóné Keresztes Attila rendezésében, aki erdélyi magyar rendező. Egyébként nagyon érdekelnek a határon túli színházak és rendezők, izgat, hogy milyen a mentalitásuk, a formanyelvük. A romániai színházákat korábban is szerettem. Keresztes Attila nagyon expresszív világot, gondolatiságot, abszurditást képvisel, amit közel érzek magamhoz. Az abszurd vonz. Mondhatni, hogy a dráma és a tragikomédia mellett az abszurd is a kedvenc műfajom.

Jókai Mór: A kőszívű ember fiai - Baradlay Jenő

Petőfi Sándor: Tigris és hiéna - II. (vak) Béla

Csokonai Vitéz Mihály: Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak - Lázár
A 2013/2014-es évadból Tamási Áron Énekes madár című műve egy felismerés volt a számomra, ugyanis nem szoktam ilyen szélsőséges karaktereket kapni (Préda Máté, vénlegény, Regina vőlegénye – a szerk.), pedig nagyon érdekel, mintegy szerepálom. Egy karakterben mindig az érdekel, hogy miért vált olyanná, amilyenné. Például ha egy pszichopatát nézünk, aki elriaszt, az érdekel, hogy ehhez a deviáns viselkedéshez milyen út vezetett. Színészként az érdekel, hogy egy karakter honnan hová jutott, és ezt hogyan tudom a leghitelesebben megmutatni magamon keresztül a nézőknek.

Tamási Áron: Énekes madár - Préda Máté, vénlegény, Regina vőlegénye
Mindannyiunkban van egy sötét oldal, csak nem mindenkiben kerül előtérbe. Amikor az Énekes madár című darabot próbáltam Gabival (Koltai M. Gábor, rendező - a szerk.) sokat, gondolkodtunk, hogy egy embernek mennyire kétségbeesetnek, reménytelennek, kell lennie, hogy eljusson addig a bizonyos aktusig az előadásban. A tett csak a felszín, az a réteg a fontos ami mögötte rejtőzik. Gabival egyébként ez volt a harmadik munkám, és az ő személyisége, gondolatisága, ízlésvilága, esztétikája is rendkívül inspirál, nagyon szeretek dolgozni vele.
KulturSzalon: Van álomszereped?
Fellinger Domonkos: Rengeteg. Tágabb értelemben azok a karakterek, amelyekben az emberi lét problémáinak egyfajta transzformációja mutatható meg. Egyik kedvenc íróm Shakespeare, akinek tragikus- vagy antihőseire számos példát tudnék mondani azok közül, akiket szeretnék eljátszani. A klasszikusokon kívűl még számos kortárs darabot is említhetnék. Műfajokon belül a tragikomédia, a dráma, az abszurd rendkívül érdekel, és remélem, ezek közül eljátszhatok néhányat.

William Shakespeare: Coriolanus - a NÉP
KulturSzalon: Hogyan készülsz egy-egy szerepre?
Fellinger Domonkos: Ez mindig szerepfüggő. Olyan zenéket hallgatok és filmeket, vagy képeket nézek, amik inspirációt adnak. Megpróbálok komplexen felkészülni, de természetesen a színpadon a rendezővel és a partnerekkel interakcióban alakul a szerep, az előadás. Bonyolult, nehéz, izgalmas az alkotás, amit mindig elölről kell kezdenünk.
KulturSzalon: Kipróbáltad a filmezést 2008-ban a Para c. akció, vígjátékban, valamint Gyuris Tibor kollégád, tavaly indult Árnyéklovag című filmsorozatában Jenei hadnagyként mutatkoztál be. Hogy tetszik a filmkészítés világa?
Fellinger Domonkos: Az első filmszerepem egy nagyon szerencsés szituációnak köszönhetem, mert amikor a POSZT-on játszottuk az I. Erzsébet c. diplomamunkánkat Fazakas Péter “Fazi” a Para c. film rendezője eljött megnézni egyik osztálytársamat, akinek a filmben szerepet szeretett volna adni. Ha jól emlékszem Tibi szerepét, amit végül én játszottam. Úgy alakult, hogy miután megnézte az előadásunkat, inkább engem tartott a karakterhez illőnek, ezért telefonon megkeresett. Elmondta miről van szó: mozi filmet készít, megígérte, hogy másnapra elküldi a forgatókönyvet és megkért olvassam el, majd mondjam el a véleményem. Annyira meglepett ez a megkeresés, hogy alig tudtam elhinni. Meg is kérdeztem tőle biztos, hogy engem keres? Hihetetlennek tartottam, mert nagyon szerencsés helyzet ha valaki játék-, vagy mozifilmbe szerepelhet, főleg fiatal pályakezdőként. Gondoltam nem fog visszahívni, mert végül mást választ. Aztán szóltak a színház portáján, hogy csomagom érkezett, vegyem át. Megkaptam a forgatókönyvet és picit kezdtem bízni abban, hogy megkapom a szerepet. Elolvastam, szellemesnek, újszerűnek és abszurdnak találtam. Nagyon tetszett. Fazakas Péter vissza is hívott, hogy megkérdezze a véleményem, amit el is mondtam. Majd tájékoztatott, hogy engem szeretne erre a szerepre, de lesz egy válogatás és megkért, hogy mindenképpen menjek el. A szereplő válogatás egy komplex dolog, nem egyedül dönti el a rendező, hogy melyik szerepet kire osztja. Tudtam, hogy még nem biztos, de már annak is nagyon örültem, hogy gondoltak rám. A jelenetem Kaszás Attilával lett volna, akire felnéztem. Hihetetlen volt, hogy pár hónap múlva meghalt, a szerepét Scherer Péter vette át. Nagyon impulzív személyiség volt. Már gyerek koromban is láttam a Padlás c. darabban, nagy kedvencem volt. Hihetetlenül izgultam a castingon, Attila pedig nagyon segítőkész volt. Ez a történet is mélyvíz és egyben nagyon jó élmény volt. Felszabadultam, jól éreztem magam, és úgy gondoltam, ha végül nem rám esik a választás, akkor is megérte. Majd teltek, múltak a hónapok és úgy alakult, hogy megkaptam a szerepet, amit szintén alig hittem el. A terv szerint nyáron lett volna a forgatás, tehát nem érintette volna a színházi évadot, viszont elcsúszott az időpont őszre. Csaba és Fazi is rugalmasan álltak a dologhoz, tehát nem okozott problémát a színházi szerepekhez igazítani a forgatás időpontját. Minden segítséget magkaptam, amit utólag is köszönök.
A jelenetben a Lipótmezei Elmegyógyintézet pincéjében álltam, szereltem egy kamerát, alattam Scherer Péter és Csuja Imre játszotta a szerepét.
Az Árnyéklovag tulajdonképpen egy önszerveződő vállalkozás volt. Gyuris Tibi már nagyon régóta szeretett volna létrehozni egy ilyen filmet, azon felbuzdulva, hogy nagyon kevés színész kap lehetőséget filmszerepre. Szeretett volna egy nyíregyházi, picit kommersz, könnyen fogyasztható, önironikus szuperhős történetet. Egy magyar problémakörre reflektáló, néhány részes történet, nyíregyházi színészekkel. Kezdetben kevesen, a második részben viszont már nagyon sokan szerepeltek a társulatból.
Tibinek komolyabb tervei is vannak a sorozattal kapcsolatban, de ez nyilván függ a támogatástól. Egy pici kamerával, nagyon szegényes apparátussal, költségvetés nélkül készül a film. A második részt tavaly nyáron, ősszel forgattuk a színházi évadhoz alkalmazkodva. Kíváncsian várjuk az újabb részt, aztán majd meglátjuk, hogy lesz-e szélesebb körben terjesztve. De szerintem ez abszolút a támogatáson múlik.
KulturSzalon: Miben különbözik a film szerep a színházi szerepnél?
Fellinger Domonkos: Sok a differencia. Például sokkal kevesebb gesztust kell használni, halkabban beszélni, mellőzni a széles gesztusokat. Kisebb ecsetvonásokkal kell festeni. A filmezés egy speciális dolog és jó lenne, ha mindenkinek megadatna legalább egyszer a lehetőség, mert nagyon jó iskola.
A színházi szereptől abban különbözik még a filmezés, hogy nincs négy-öt hét a szerep tanulásra, az olyan szintű felkészülésre, mint ahogyan én készülök (olvasás, filmezés, ráhangolódás). Mindig költségvetés függő, hogy a jelenetet hányszor veszik fel. A Para egy kis költségvetésű film volt.
A jelenetek felvétele során nem időrendi sorrendben haladunk. Például ebben a filmben a karakter meghal a végén, amit az elején vettünk fel. Rengeteget kell várakozni. Mondok egy példát. Hajnal ötre értünk a forgatás helyszínére, átöltöztünk, felrakták a maszkokat, ha volt idő reggeliztünk, össze mondtuk a szövegeket. Eljátszottunk egy két perces jelenetet, aztán hat órán át várakoztam és utána vettük fel a halál jelenetem, ami ennyi várakozási idő után, amikor az ember agya már leszedálódik, nagyon nehéz. De csodálatos munka volt számomra. Nem csak azért mert élmény volt találkozni a rendezővel és a stábbal, az operatőr Lajos Tamásról nem is beszélve, aki hihetetlen szakmai tudással rendelkezik. Ő egyébként nagyon szigorú volt velem, de ezt előre meg is mondta. Egyáltalán nem bántam, mert így lehet tanulni. A forgatókönyv díjat nyert Amerikában, ezért kapott támogatást a film a forgatásra. Remélem lesz még ilyen lehetőségem, és Fazakas Péterrel ismét szívesen dolgoznék.
Nagy film rajongó vagyok, szenvedélyesen pusztítom a filmeket. Biztos, hogy ha nem színész lennék, akkor a filmkészítés valamelyik szegmensében dolgoznék.
KulturSzalon: Milyen műfajú filmeket szeretsz?
Fellinger Domonkos: Mindenevő vagyok. A művészfilmen keresztül, a fantasy-ig, a Hollywoody filmeken keresztül az Európai-ig minden zsánert szeretek.
Kérjük akinek elnyerte tetszését az ossza meg barátaival, ismerőseivel. Köszönettel: az oldal szerkesztői.