Jelenlegi hely
Az öngyilkos borítékok

2011. augusztus 29-én, reggel 8 óra 3 perckor egy farmerszoknyás fiatal lány sétált be a kisváros 1. számú postahivatalába. Könnyedén, nesztelenül osont a "LEVELEK' feliratú postaláda felé.
Megállt előtte. Mielőtt beledobta volna a rózsaszínű borítékot, amit indulás előtt a kedvenc virágillatú parfümjével fújt be, egy csókot nyomott a címzett nevére.
Mélyet sóhajtott, rámosolygott a hivatal pultjai előtt álmosan ácsorgó emberekre, egy határozott mozdulattal beejtette levelét a ládába, majd ugyanúgy, ahogy jött, kilibbent a helyiségből.
A boríték nagyot nyújtózott, és kíváncsian körülnézett. Egyedül volt. A sötét, hűvös doboz nyomasztóan hatott volna rá, ha nem lett volna felvillanyozva. De szerencsésnek és boldognak érezte magát, mert egy érzelemdús, gyönyörűen megírt szerelmes levél lapult benne. Vigyázott rá, melegséggel árasztotta el a levélpapíron lévő összes gyöngybetűt, és írásjelet, sőt, még a sorvégi apró pontokat is. Türelmetlenül várta, hogy kivegyék a ládából, elszállítsák onnan, és bedobják a lány szívszerelmének a postaládájába.
Önfeledt ábrándozásából egy éles koppanás zökkentette ki. Megrettent. A doboz távoli zugába pottyant egy hófehér, géppel írt boríték.
Már ketten ücsörögtek a fénytelen, hideg ketrecben.
A fehér boríték felől hűvös energiák áradtak rózsaszínke irányába. Kisvártatva hüppögés, majd keserves sírás hallatszott.
A rózsaszín boríték nem állta meg szó nélkül:
- Te miért sírsz?
- Mert sajnálom Kovács M. Irént.
- Ki az a Kovács M. Irén?
- Hát akinek a levelet írták.
- Ja, értem. És miért sajnálod?
- Mert rossz hírt fog kapni, és azt én viszem.
- Ahhaa – válaszolt rózsaszínke kissé nyújtott hangon, majd gondolkodóba esett, és egy picit szégyellni kezdte magát a boldogsága miatt.
- Tudod – okította fehér társát – nekünk ez a dolgunk. Eljuttatjuk a híreket az emberekhez, és sajnos van köztük kellemetlen is.
- De én ezt nem akarom! – csattant fel a fehér boríték – Eddig üresen hányódtam a fiókban, reménykedtem, hogy egyszer megcímeznek, feladnak a postán, és elkerülök egy kedves emberhez, akinek örömet szerzek. És most tudod mi lesz?
- Nem tudom – csóválta a fejét a másik.
- Megmondom! – kiabált feldúltan a fehér boríték – Össze fognak gyűrni, vagy tépni, galacsint csinálnak belőlem, és belehajítanak egy kukába! Egy szemetesben fogom végezni! Érted?!
Alighogy kimondta az utolsó mondatot, hangos robajjal a ládába zúdítottak több száz géppel írt, hófehér levelet.
Öt perc múlva furcsa jelenetre kapták fel a fejüket a postán tartózkodó emberek.
A dobozból sírás-rívás-jajveszékelés szűrődött ki.
A posta egyik alkalmazottja óvatosan a ládához somfordált, és kíváncsian kinyitotta. Ekkor a hófehér, géppel írt borítékok mindenkin átgázolva, szélsebesen kirohantak az utcára, és egy arra haladó autóbusz elé vetették magukat.
Ismét egyedül csücsült a fagyos, sötét dobozban rózsaszínke. Már egyáltalán nem volt felvillanyozva, fülében csupán a fehér borítékok elkeseredett mondata visszhangzott:
- Inkább legyünk öngyilkosok, mint rossz hírt hozók!
Rozsnyai Aliz írása
