Jelenlegi hely
BÁLINT ENDRE ÉS KORNISS DEZSŐ KIÁLLÍTÁSA
BÁLINT ENDRE
festő, grafikus
(Budapest, 1914. október 27. – Budapest, 1986. május 3.)
1930-1934 között Iparművészeti Iskola, reklámgrafikai szakképzés; 1935: Vaszary János magániskolájában; 1936: Aba Novák Vilmosnál tanult. 1960: Illusztrációs pályázat I. díj, Edinburgh; 1971: Grafikai Biennálé III. díj; 1972: In memoriam Bartók pályázat fődíja, Debrecen; UNESCO Nemzetek díja, Cagnes-sur-Mer; 1973: Grafikai Biennálé III. díja, Miskolc; 1973: érdemes művész; 1975: A Munka Érdemrend arany fokozata; 1982: kiváló művész; 1985: Kossuth-díj.
1957-1961 közötti párizsi tartózkodásától eltekintve Budapesten élt. Meggyőződéssel készült reklámgrafikusnak, csak grafikai tanulmányainak vége felé kezdett egyre szenvedélyesebben érdeklődni a festészet iránt. 1934-ben ismerkedett meg Vajda Lajossal, és barátsággá mélyülő kapcsolatuk megerősítette Bálintot festői törekvéseiben. 1936-tól járt Szentendrére, ahol a Korniss Dezső és Vajda Lajos köré csoportosuló fiatal művészek közé tartozott. Bár már 1938-ban gyűjteményes kiállítást rendezett, 1945-ig terjedő pályafutását nehéz megítélni, mert festményeinek zömét saját kezűleg semmisítette meg. A fennmaradt műveken a vastag, sötét kontúrok közé szorított motívumok instabil, zaklatott kompozíciókba feszülve a látvány expresszív átírásának szándékáról vallanak, egyben Czóbel Béla festészetének hatását tükrözik (Szobám Bindorferéknál, 1937). Fiatalkori művei közül alig néhány utal érett korszakára, köztük az üldözött zsidók sorsát megjelenítő Gyertyafénynél c. linómetszet-sorozat lapjai (1939-1941), amelyeken később is használt, asszociatív erejű motívumok, motívumtöredékek jelképpé tisztulva épülnek be a kompozícióba. A háború és munkaszolgálat megpróbáltatásai után, 1945-ben az újrakezdés lendületével kapcsolódott be a művészeti életbe: a Szociáldemokrata Párt Dekorációs Osztályának vezetője, valamint a Munkás Kultúr Szövetség Képzőművészeti Szakosztályának titkára lett és alapító tagja az Európai Iskolának. Festészetében a régi tendenciák folytatódása mellett új vonás a háborús emlékképek felidézése az erőteljes gesztusokkal festett, halottakat, deportáltakat ábrázoló festményeken. 1947-ben Párizsban tanúja és résztvevője a második szürrealista világkiállításnak. Ennek hatására a 40-es évek végén és az 50-es évek elején képzeletbeli lények: manók, koboldok, antropomorf organikus lények népesítik be képeit. Alkotói válságában, az 50-es évek közepén tudatosan fordul Vajda transzparencia módszeréhez. A rajzokon – amelyeken elindul képi fantáziájának felszabadítása felé – egymásra montírozva már megjelennek későbbi jellegzetes motívumai: lófejes cégér, kerékforma, sváb és arab asszonyok képeinek fragmentumai (Falu éjjel, 1954). 1956 novemberében megválasztják a Magyar Képzőművészek Szövetségének titkárává, így közreműködik az 1957-es Tavaszi Tárlat megrendezésében, majd Párizsba utazik. 1958-ben jelenik meg az Édition Labergerie kiadásában ~ több mint ezer illusztrációjával a Jeruzsálemi Biblia. A megfeszített munka kényszerében, a sziluett hatásokra építő bibliai ábrázolásokban vizuális ötletek sokasága ölt testet, és ez jótékonyan befolyásolja saját stílusának kialakításában. 1959-től egymás után születnek jelentős festményei, köztük a Vándorlegény útra kél (1959), a Csodálatos halászat (1960), a Népligeti álom (1960), Itt már jártam valaha I-II. (1960). A szürrealizmus kései változatához sorolható műveken soha nem látott, belső tájakon a gyermekkor és a múlt nosztalgiával átitatott, ismerős emlékkép-töredékeinek sablonjai az álom és az emlékezés logikája szerint keverednek az ismeretlen, titokzatos, sokszor félelmet keltő figurációkkal, alakzatokkal, hogy egy elmondhatatlan történet szereplői legyenek. A sokszor vízszintesen elnyúló, nemegyszer öreg, mulandóságot sugalló deszkalapokra festett képeken a tudatosan ritmizált geometrikus és organikus színfoltok kemény áttűnéseit a faktúra érzékeny kezelése avatja líraivá. Párizsból hazatérve töretlenül folytatódik a megtalált képi világ építése. A 60-as évek végén, a 70-es évek elején az epikus jelleget felváltja a művész szimbólumértékű motívumainak felmutatása (Triptichon ikonosztáz, 1974). A megszokott, eredeti összefüggéseikből kiszakított, különös párbeszédet folytató elemek a főszereplői a festményeknél ironikusabb hangvételű montázsoknak (A lyuk mindenkié, 1959) és sokszor groteszkebb objekteknek is (Merde la chaise?). Több kötetben megjelentetett írásai, illetve visszaemlékezései a kor művészeti életére vonatkozó fontos források.
KORNISS DEZSŐ
festő
(Beszterce, 1908. december 1. – Budapest, 1984. augusztus 17.)
1925-1929: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Csók István, Vaszary János. 1978: érdemes művész. 1930: Új progresszív művészek művészcsoport tagja volt. 1930-1931 között a Munka-körben dolgozott. 1929-től a Képzőművészek Új Társasága és 1946-tól a Szentendrei Festők Társaságának tagja, az Európai Iskola (1946) alapító tagja volt. Pesterzsébeten élt 1922-1939 között, 1934-től dolgozott Szentendrén és Budapesten. 1947-1948 között a Magyar Iparművészeti Főiskola tanára volt, 1948-ban felmondták tanári állását. 1949-1956 között bábfestésből és kereskedelmi plakátok színezéséből élt. 1963-1969 között a Pannónia Filmstúdióban dolgozott. A XX. századi magyar képzőművészet egyik legmeghatározóbb mestere volt. Művészetével több szálon kapcsolódott a korszak nyelvújító, avantgárd törekvéseihez és a szentendrei művészethez. A művesség becsülete, az esztétikai formai tökély híve volt. Munkásságára jellemző a nyelvi, stilisztikai sokoldalúság, az állandó formakereső magatartás, ami néha egymással párhuzamos alkotói módszerekhez, és egymástól élesen eltérő alkotói periódusokhoz vezetett. Képzőművészeti tanulmányait a Podolini-Volkmann-féle szabadiskolában kezdte meg 15 évesen. 1923-1924 között egy évet Hollandiában töltött, ahol többek között Rembrandt és a De Stijl művészete tett rá nagy hatást. 1925-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Csók István osztályába került. 1927-1928-ban készültek azok az archaizáló-kubisztikus, a mediterrán klasszikus művészet hatását őrző fejkompozíciók, amelyeket egyben szigorú plasztikai formálás, sötét alapszínek és fény-árnyék játékok jellemeznek. A főiskolán ismerkedett meg Vajda Lajossal. Évfolyamtársai közül Kepes Györggyel, Trauner Sándorral és Schubert Ernővel együtt tartott szorosabb kapcsolatot. A francia és az orosz avantgárd művészet tanulmányozása, azoknak eredményeit integráló formakeresés jellemző ebben az időben munkáira. Az akkori kompozíciók konstruktív formarendre épülnek, amelyeken egyszerre realisztikus formavilág, kubisztikus elemek, szimbolikus motívumok, szürreális jelentéskör fedezhetők fel (Galambász, 1927). Művészi programjukat erős szociális érzékenység, társadalomtudományi érdeklődés egészíti ki. Gyakran használta a fotómontázs technikáját. Az 1928-as műcsarnoki Növendék kiállítás elismerő kritikája ellenére a főiskolán vizsgálatot indítottak a nyugati orientációjú festőtanárok és festőnövendékek, köztük ő ellene is. Kassák 1930-ban vele együtt több fiatal művészt meghívott a Munka-körbe. A Munka folyóirat számára több rajzot készített. Főiskolai társaival Új Progresszív Művészek elnevezéssel művészcsoportot alapítottak, első bemutatkozásukra 1930 márciusában a Tamás Galériában került sor. A művészcsoport még abban az évben felbomlott, és megromlott viszonyuk a Munka-körrel. Schubert Ernő kivételével valamennyien külföldre távoztak. Korniss Párizsba utazott, ahol felfedezte a mediterrán-humanista tradíció értékeit és azoknak modern jelentéseit. Hazatérte után támogatta a Szocialista Képzőművészek Csoportjának munkáját. 1935-ben kezdte meg programszerűen a népművészeti, építészeti motívumok gyűjtését Vajdával együtt Szentendrén és Szigetmonostoron. A konvenciókkal teli művészettel szemben az orosz avantgárdhoz hasonlóan a művészet tradícióját, az elemi formákat a népművészetben és a provinciális művészetben találták meg. Céljuk a bartóki program hatására a nyugati és a keleti művészet számos eredményének integrálásával egy új, közép-kelet-európai művészet megteremtése volt. Vajda és Korniss ezt a Szentendréhez kötődő programot "konstruktív-szürrealista sematikának" nevezte. Kollektív jellegű absztrakt és népi formákból építették meg kompozícióikat. Az ún. mikrokozmosz-kompozícióiban helyi városképi és életformát idéző motívumvilággal dolgozott, amelyeket szimbolikus jelentéssel gazdagított (Szentendrei motívum I-IV., 1935). Az architekturális zárt forma egy képzeletbeli térben lebeg. Elsősorban pasztellt használt, hogy érzékletes finom felületeket teremtsen. Az első szentendrei korszak 1937-ig tartott. 1940-1943 között enteriőrökkel szerepel a Képzőművészek Új Társasága kiállításokon. A világháború alatti élmények, az egzisztenciális veszélyérzet hatására zaklatott ecsetkezelés, plasztikus faktúraképzés vált jellemzővé munkáira (Búcsú, Halott katona, 1944). A katonaság és a hadifogság után, 1945-től, az Európai Iskola időszakában egymással párhuzamosan készültek a tiszta színfoltokból építkező, konstruktív szellemű figurativitással jellemezhető képek mellett az expresszív, prekalligrafikus megoldásokat tartalmazó művek (Ellentét, 1947; Laokoon, 1948). A második szentendrei korszak 1945-1950 közé tehető. Gazdag asszociációs, szimbolikus tartalmú motívumvilág jelent meg a kompozíciókon, megsokasodtak a jellegzetes szentendrei építészeti formák, elemek, a mikrovilág apró lényei megnagyobbodtak. Új képalkotói módszerrel dolgozott, amelyben a szín minden eddiginél erőteljesebb struktúraszervező elem (Sárkányos, 1945; Kántálók, 1946; Bölcsővariációk, 1947; Reménytelen harc, 1948). A zenei ritmusképletek mellett a népdalok asszociatív képi világa fedezhető fel több képén. A korszak összegző fő műve az 1948-ban készült Tücsöklakodalom, amelyben megfestette a magyar "joie de vivre"-t. 1945-ben kezdte el a több száz lapból álló Illuminációk című monotípia-sorozatát, amelyet Rimbaud költészete inspirált. Mindegyik lapnak egy elvont, emblematikus vonalkonstrukció részeként ábrázolt architekturális keret és fej az alapmotívuma. 1948-ban elbocsátották főiskolai tanári állásából. 1950-től belső emigrációba vonult, bábfestésből és plakátszínezésből élt. Kisméretű szürrealista képek mellett fotókollázsokat készített. Az 50-es években eljutott a képfelület, színfelület alakításáig. A színek egymáshoz való viszonylatait kutatta (Narancs és kék, 1954). 1956-ban született meg az első kalligráfia. 1956-1962 között készültek a nagyméretű zománckalligráfiák. Kalligráfiáit először 1958-ban mutatta be Amersfoortban, a Bálint Endrével közös kiállításon. Ezekben a műveiben a spontaneitás ellenére jelen van egyfajta láthatatlan strukturáltság. 1963-tól festette a Metamorfózis-variációkat. A kompozíciók nem tartalmaznak tárgyi elemeket. Ahogyan a zománcfesték sűrűsödik, szertefoszlik, úgy bontakoznak ki különböző tájak, városok, enteriőr részletek körvonalai. 1963-1968 között érdeklődése a kollázs és az animációs film felé fordult. Kovásznai Györggyel közösen a Pannónia Filmstúdióban nyolc animációs filmet készített. 1963-1967 között születtek ecsetrajzai. 1968 utolsó alkotói korszakának kezdete volt. A népművészetből átemelt, absztrahált motívumvilág tűnik fel a hard edge festésmódban készült képein (Szűrmotívum, 1968; Pásztorok, 1968; Rablók, 1977). A szűrmotívum vagy a zászlómotívum a tiszta formaviszonylatok hordozójává válik. E korszak összegző fő műve az Allegro barbaro (1975). 1970-ben részt vett a fiatal neoavantgárd művészek ún. "R" kiállításán. Ebben az alkotói periódusában újra a geometrikus absztrakció jegyében dolgozott, elemi mértani formákat használt, végsőre egyszerűsített jeleket analizált (Horizontális-vertikális, 1975). A Magyar Nemzeti Galéria 1980-ban rendezte meg Korniss Dezső gyűjteményes, retrospektív kiállítását. Köztéri, épületdíszítői munkái is jelentősek.
Forrás: vidorfest.hu