Jelenlegi hely
BABITS MIHÁLY SZÜLETÉSNAPJA - NOVEMBER 26.
Babits Mihály író, irodalomtörténész, szerkesztő, műfordító, Szekszárdon született 1883. november 26.-án. 1901-ben érettségizett a pécsi ciszterci főgimnáziumban. A budapesti egyetem magyar–francia szakán tanult; az utóbbit csakhamar a latinra cserélte föl. Igyekezett megismerni a modern európai irodalmat, kivált a franciát és az oroszt. Ekkor már jó ideje verselt.
Négyesy László híres stílusgyakorlatain barátaival, Kosztolányi Dezsővel és Juhász Gyulával műfordítóként és költőként is megismerték. Gyakorlótanárként Baján, majd oklevelének megszerzése után a szegedi főreáliskolában tanított. 1908-ban verseit A Holnap antológia és a Nyugat közölte. 1908 nyarán tett olaszországi utazása ihlette San Giorgio Maggiore, Zrínyi Velencében és Itália című verseit, s Dante Isteni színjátékának fordítását. 1908 és 1911 között a fogarasi gimnázium tanára volt.1909-ben jelent meg első verseskötete (Levelek Iris koszorújából). Ars poeticáját a kötet nyitóversében (In Horatium) fogalmazta meg. Pesszimizmus jellemzi kötetzáró ars poeticáját (A lírikus epilógja, 1903). Második kötetének (Herceg, hátha megjön a tél is!, 1911) eredetileg a Klasszikus álmok címet szánta. Ezek az álmok jórészt Fogarason szövődtek, ahol megtanult görögül, s a hellén szerzők mellett romantikus-szecessziós angol költőket (kivált Swinburne-t) olvasva hozta létre, görög mítoszt megelevenítő drámai költeménye (Laodameia, 1910–11) mellett, megannyi görögös versét.
1911-ben Újpestre helyezték. 1912 nevezetes munkástüntetésének, a vérvörös csütörtöknek emléket állító Május huszonhárom Rákospalotán soraiban fölsejlik a forradalom nemzeti szellemű víziója. A magyarság ártatlanságába vetett hitének jegyében tört föl nagy, háborús verse (Miatyánk, 1914). A világháborút űzött vadként élte meg. A Játszottam a kezével (1911–15) utolsó három soráért hírlapi hajsza indult ellene Rákosi Jenő vezetésével, s végül iskoláját is el kellett hagynia. 1916 novemberében újra tanár a budapesti VI. kerületi főgimnáziumban. 1916. március 26-án, a Nyugat zeneakadémiai matinéján szavalta el Húsvét előtt című békeversét, tomboló közönségsikerrel. Benne ott tükröződik a schopenhaueri vak erők elszabadulásának teljes tragikuma. Ezen hatol át a békevágy s a föltámadásba vetett hit végső, húsvéti, himnikus reménysége. Fortissimo című békeverse miatt az ügyészség elkobozta a Nyugat 1917. március 1-jei számát, és istenkáromlás miatt eljárást indított ellene. Márciusban egyetemi tanárrá nevezték ki. Júliusra már – Szíttál-e lassú mérgeket? című versének tanúsága szerint – elfordult a diktatúrától. E költeménye Magyar költő kilencszáztizenkilencben című vallomásában jelent meg (Nyugat 1919), melyben lelkiismeretére hallgatva vádolja önmagát.
Már 1919 februárjában, Az igazi haza című vallomásában pontosan látta Trianon tragédiáját, egyetlen ellenszerül ajánlva a szellemi haza bonthatatlan egységét. Közben forradalmi szereplése miatt üldözték, rendőri felügyelet alá került, megjárta a toloncházat. 1921. január 15-én feleségül vette Tanner Ilonát. Üldözöttsége ellenére az irodalmi élet központi személyisége lett, 1916-től szerkesztette a Nyugatot, az 1920-as években versben is hangsúlyozta, amit a Magyar költő kilencszáztizenkilenc című kötetében fejezetcímmel is hirdetett: „A költő konzervatív!”, vagyis hagyomány- és értékőrző, minden barbarizmus ellenében. Ezt hirdeti 1925-ben megjelent kötetének címe, Sziget és tenger. Bevezetőjében megfogalmazta magyarságának, a népek testvériségébe vetett hitének és katolicizmusának egylényegűségét. Konzervativizmusa nem elfordulás a társadalom gondjaitól. Ezt jelzik a húszas években megjelenő regényei (Kártyavár; Timár Virgil fia). Legnagyobb szabású, társadalmi regénye az önéletrajzi indíttatású Halálfiai (1927). A háború után már benne élt a rettegés, hogy „a líra meghal” (Régen elzengtek Sappho napjai, 1922). Így váltak a szavak, a versek „dadogókká”, megbízhatatlanokká, céltalanokká, hűtlenekké, „pártütőkké”, a megszólalás mégis megkerülhetetlen kötelességével. Erről szólnak a Mint különös hírmondó… (1930) zaklatottan sietős hexameterei. S a költői szerephez való ragaszkodása mondatta ki vele a Mint forró csontok a máglyán (1932) már 1910-ben az Angyalos könyvbe jegyzett két kezdősorát: „Nem az énekes szüli a dalt: / a dal szüli énekesét.”
Mire új verseskötete (Versenyt az esztendőkkel!) 1933-ban megjelent, Hitler hatalomra jutott Németországban. Az 1929-től Móriczcal, 1933-tól Gellért Oszkár közreműködésével egyedül szerkesztett Nyugatot egyszerre őrtoronynak és szekértábornak tartotta (lásd Ezüstkor című tanulmányát, 1930 és A Nyugat régen és most című előadását, 1932). Elszigeteltségéhez hozzájárult, túl a nemzedéki ellentéteken, hogy a Baumgarten-alapítvány kurátora lett. A Pokol fordítása 1912-ben, a Purgatóriumé 1920-ban, a Paradicsomé 1923-ban, a teljes Isteni színjátéké 1929-ben jelent meg. Fordításgyűjteménye, Amor Sanctus – Szent szeretet könyve (Középkori himnuszok latinul és magyarul, 1933) – bevezető tanulmányának szavai szerint szintén a szellemi ellenállás része. Mint ahogy része maga Az európai irodalom története (1934–35, végleges változata: 1936).1937 áprilisában orvosai megállapították daganat okozta gégeszűkületét, és műtétet javasoltak. Még ugyanebben a hónapban megírta nagy halálversét (Ősz és tavasz között). 1937 kora nyarán született nagy imaverse, a Balázsolás. Az 1938. február 10-i operációt jól viselte, lábadozását azonban súlyos szenvedések kísérték. Eközben már munkált benne a hatalmas bölcseleti költemény, a Jónás könyve, amelyben megjelenik fölülemelkedése szenvedésein és múltbeli önmagán. 1941 márciusában tartotta akadémiai székfoglalóját. Áprilistól ismét csaknem beszédképtelen volt. 1941. augusztus 3-án a budapesti Siesta-szanatóriumba szállították, ahol 4-ére virradó éjjel hunyt el.
Szellemi, erkölcsi kisugárzása tovább élt a Nyugat második és harmadik nemzedékének művészetében. Öröksége erősen hatott a II. világháború utáni Újhold nemzedékére, és jelen volt az egyik leghűségesebb tanítványa, Illyés Gyula szerkesztette Válaszban is.
Forrás: jelesnapok.oszk.hu