KulturSzalon

Ellenzéki politikusok korholják az Alkotmánybíróságot, hogy elbliccelte az állásfoglalást a magánnyugdíj-pénztárak ügyében. Kínos figyelni a hajdan tekintélyes testület gyávaságát, mégsem ítélkeznék fölötte, pár nappal ezelőtt ugyanis kinyújtotta nyelvét a kormányra. Alkotmányellenesnek minősítette az új médiatörvény néhány passzusát, a nyomtatott sajtót például egyelőre kivette a július elseje óta hatályos jogszabály érvényességi köréből. Ezt viszont jó néven vették tőle az ellenzéki politikusok. A helyzet azért ennél bonyolultabb.

Az Európai Uniónak audiovizuális irányelvei vannak, amelyeket számon kér a tagországokon. A jelző értelemszerűen a hangzó és a látható médiumra, a rádióra és a televízióra vonatkozik. Az a benyomásom, mintha a magyar médiatörvény kidolgozói túlteljesítették volna Brüsszel kívánalmait, mert jogszabályba szorították a nyomtatott és a digitális sajtót is. Más megokolással ugyan, de ezt rosszallta az Alkotmánybíróság. Kétségtelen, hogy ezer sebből vérzik az új médiatörvény, a sajtó szabályozását azonban nem tartom tragikai vétségnek. Elismerem az állam ama jogát, hogy egységes keretbe foglalja a nyomtatott sajtót, a rádiót, a televíziót és az internetet, egyszóval a nyilvánosság eszközrendszerét. Ha majd egy másik kormány esetleg új médiatörvényt dolgoztat ki, ő is jól teszi, ha egy kalap alá veszi a négy médiumot.

A jelenlegi jogszabállyal inkább az a gondom, hogy állami szemléletet tükröz. Előtérbe tolja a végrehajtó hatalom, vagyis a kormányzat szempontjait, és háttérbe szorítja a médiaszakma jogos igényeit, a médiafogyasztók érdekeit pedig  figyelmen kívül hagyja. Holott a médiumokat nem azért kell egységes keretbe foglalni, hogy jó legyen a végrehajtó hatalomnak, hanem hogy a törvényhozók összhangot teremtsenek a kormányzat, a médiaszakma és a médiafogyasztók érdekei között. Azt hiszem, hogy a parlamenti többség médiapolitikusai nem értik az uniós berzenkedés okát. A bejáratott polgári demokráciák már túl vannak azon, amit mi nem akarunk tudomásul venni. A nyugat-európai kormányzatok sem különbek a Deákné vásznánál; ők sem rajonganak a nyilvánosságért, ők is rühellik a média fürkész tekintetét, mégis arra kényszerülnek, hogy figyelembe vegyék az erős szakmai és civil szervezetek méltánylandó szempontjait. Erre noszogatják a mi kormányunkat is.