KulturSzalon

A tegnapi újságok nem hagyták ki a legújabb hamisítási botrányt. Különösen a bloggerek érezték elemükben magukat, nem ok nélkül, persze. Azon berzenkedtek, hogy a köztévéket ellátó hírszerkesztőség olyan tudósítást adott közre, amelyben a nyilatkozó Tőkés László mögül kitakartak egy fejet, noha az illető korántsem bűnöző, aki a személyiségi jogait gyakorolja, ezért a jogerős ítéletig nem akar a nyilvánosság „szeme” elé kerülni. Csupán egy nem is olyan régi főbíró, aki áhítozik a médiafelületre.

Az egyik illetékes kivizsgálást, a vétkesek megbüntetését ígérte, azt azonban egy szóval sem cáfolta, hogy a közszolgálati médiumok állítólag kötelesek tartani magukat ama tilalmi listáról, amely sok nevet tartalmaz. A kirobbantnál is nagyobb botrány, hogy ezek szerint vannak olyanok a hazai közéletben, akiket el kell kerülnie az adófizetők pénzéből vásárolt kamerának, de ha ez nem sikerül, akkor el kell őket tüntetni a képernyőről. Nem szándékom megvédeni Lomnici Zoltánt, a Legfelsőbb Bíróság hajdani elnökét, aki valószínűleg csak azért alapította az Emberi Méltóság Tanácsa nevű civil szervezetet, hogy a nyilvánosság szerves része maradhasson. Ez kínos, de talán mégsem elégséges ahhoz, hogy éppen az általa rendezett összejövetelen legyen elmosódott paca a képernyőn.

Ebből is sejlik, hogy a közszolgálati manipuláció nálunk még gyerekcipőben jár. Bezzeg a Szovjetunióban művészi tökélyre fejlesztették. Vagy húsz évvel ezelőtt, a dokumentumfilmek oberhauseni fesztiválján mutatták be egy sokat megélt orosz operatőr árnyalt portréját. A már két évtizede is nyolcvan körüli szakember elmesélte, hogy a múlt század harmincas éveiben miként tüntette el Sztálin környezetét a mozivászonról. A gyanakvó Gazda ugyanis mindenhová magával cipelte a Politikai Bizottságot, nehogy véletlenül valamelyik tag a Kremlből lázadást szítson ellene. Ezúttal a Volgán avatott vízierőművet. Igen ám, de alacsony termetű lévén nem magaslott ki a PB-tagok közül. Sto gyéláty?

A hamisítási feladatot úgy oldotta meg a leleményes operatőr, hogy a zúgva áradó folyó fölé nem egy pallót húzatott, hanem kettőt, és a párhuzamos deszkák közül az egyiket harminc centivel följebb helyeztette. Ezen közeledett Sztálin a kamerához, mosolyogva és ollóval a kezében. Oldalt és alatta, a válla magasságában pedig tapsoltak neki a többiek. Mit nem adnék, ha tudnám, hogy miért éppen ez a történet jutott az eszembe.