Jelenlegi hely
A lámpa szelleme
Nem tudom van-e még szükség dzsinnekre a mai, rohanó világban. Néha úgy érzem, a legnagyobb ostobaság, hogy nekünk szellemeknek örök élet adatott, hisz’ manapság már senki sem hisz a létezésünkben, régi históriák és gyermekmesék képzeletbeli szereplői vagyunk csupán, és se kalandvágyó Aladdinok, se gazdagságra törekvő félnótások nem jönnek már, hogy felkutassanak minket. Meg kellett volna halnom, ahogy a belénk fektetett hit is szép lassan kihalt, mégsem tettem; mert nem tehettem -már mondtam, hogy halhatatlan vagyok. Helyette itt élek most, ebben az utcai villanylámpában, és várom, egyre csak várom, hogy dörzsöléssel előhívjon valaki. Milyen hidegek ezek a városi éjszakák. Mintha csak fekete olaj hömpölyögne körülöttem, a távolból pedig más lámpások elfolyt fényei hívogatnak - hiába, én innen nem mozdulhatok. Őrként kell itt állnom, ezen a téren, egy lámpaoszlop tetején pislákolva, arcomat nekinyomva a villanykörte felforrósodott üvegéhez, és tekintgetni kifelé a rémisztő sötétség gyomrába. Körülöttem épületek érinthetetlen, alig kivehető körvonalai, mint felsorakozott katonák, árgus szemekkel néznek rám kíváncsian, hogy állom-e a tekintetüket. Milyen hidegek ezek a városi éjszakák.
Régi lámpásom, amely az évszázadok során elkopott, megcsorbult, eltört, és talán el is porladt, ilyenkor hiányzik csak igazán. Ó, azok a forró, sivatagi esték a csillagok drágakövével gazdagon kirakott ég alatt! Ó, a fáradt tevék prüszkölése. Kezdetben, amikor megérkeztem a városba, egy udvari lámpaburában kaptam szállást, két utcával arrébb. A bejárati kapu fölött ülve és világítva egészen megszoktam már az udvaron átsiető ember-alakokat. Ismerőssé váltak az arcok, és úgy éreztem, még ha csöppnyi esélyem sincs rá, hogy kiszabaduljak innen - elvégre ki kezdene el egy bejárat fölötti magányos lámpaburát bármilyen okból is dörzsölgetni -, legalább igazi otthonra lelhetek De az egyik este mihaszna suhancok - sötétben vihorászó, képtelen gyermeki alakok támadtak rám, és kővel zúzták össze az otthonom. Fáradt, zöld füstként tápászkodtam fel a roncsok közül, lesöpörve magamról a szilánkokat, amik a földre hullva, csilingelve intettek búcsút - és elindultam, hogy egy új otthonra leljek. Ahogy a város fölött hömpölyögtem a városi kocsikból kiokádott lassú szmogon mint szőnyegen fekve, végül erre a kis térre, erre a magas, kővel nehezen felérhető és eltalálható kis fényes odúra találtam. Na, itt aztán senki sem fog zargatni, gondoltam, és bár tudtam, hogy dörzsöléssel sem fog előhívni senki, a nyugalom és béke ígéretének nem állhattam ellen. Lássuk be, ostoba voltam. De milyen hidegek ezek a városi éjszakák! És milyen végtelenül magányosak.
Sehol egy kívánság, amit teljesíthetnék, sehol egy kért csoda, amit véghezvihetnék. Pedig hát mennyi, de mennyi nagyszerű varázslatot hajtottam már végre életem során, amire még ma is büszke vagyok: palotákat emeltem a néptelen sivatag buckái fölé, arannyá változtattam az esőt, meztelen háremet költöztettem megannyi magányos otthonba, ragyogó hercegnőknek emeltem gyémántból és smaragdból hidat. Mi mindenre lennék még most is képes, ha valaki megkérne, hogy tegyem meg újra, sőt, cselekedjek még ezeknél is nagyobb csodát. De sohasem kér rá senki. Pedig milyen elgyötört arcú, minden bizonnyal kívánságokra éhes városlakókat látok napról napra elballagni az oszlopom alatt. Tekintetük a földet pásztázza, orruk szinte a térdükre lóg - milyen nagyon szükségük lehet az én segítségemre ezeknek a városi népeknek! Mégsem kérnek - hisz nem tudják már, hogyan is tegyék, és alighanem csak nevetnének, ha valaki dzsinnekről kezdene nekik beszélni. Milyen kár, milyen kár… Ismét csak az éjszaka. Átláthatatlan fekete ködként feszül oszlopomnak, ölel körül, takar be a végtelen sötétség, és mily kihalt ez az aprócska tér. Ilyen lenne hát a halál? Céltalan és fekete? A keserű tudat, hogy nincs több varázslat?
Ilyenkor lehunyom csak a szemem, és erősebb izzásba kezdek, hogy messzire kergessem a palástként körbeölelő éjt. Mindeközben a térre csalok néhány, a sötétség függönye mögül kiolvadó fiatal szerelmespárt. Úgy keringenek körülöttem, kézen fogva, akár a megigézett molylepkék - csókszárnyaikon csapkodva körüldongnak, és édes, kuncogó hangjuk lágyan elringat engem is. Hát mit adhatnék ezeknek itt én? Ezeknek itt bizony megvan mindenük. Néha belülről dörzsölgetem a villanykörte szigorú falát, hátha megesik rajtam izzószálakból szőtt szíve, és kienged. De a villanykörte kérlelhetetlen - és néha már azon imádkozom, hogy egyszerűen csak égjen ki, boruljon sötétségbe, talán akkor visszakapom elveszített szabadságom; kereshetek végre másik helyet magamnak. Persze annak is mi értelme lenne. Ma már senki sem simogat lámpákat - mit számít, hogy melyikben lakom? És ott hát a kérdés: kialudhat-e vajon egy dzsinnt fogva tartó izzó? Marad tehát a csönd, a magány, és én, a téren felejtett, rejtett és száműzött szellem. No meg az éjszaka. Az üvegnek fekvő, kibírhatatlan sötétség, amivel egyre nehezebben bírok csak szembeszállni erőtlen fényemmel. Hiányzik az emberi kezek szinte már elfeledett melege. Olyan hidegek ezek a városi éjszakák…
Hozzászólások
hm. miközben olvastam, azon
hm. miközben olvastam, azon gondolkodtam, hogy lehet, egyszer én is elsétáltam már ez alatt a lámpa alatt ... milyen jó lenne olykor egy ilyen varázslámpa!
( a szobámban vajon működik ? )