KulturSzalon

Tegnap este véletlenül belekaptam az Amerikai idol című tehetségkutató műsorba, és a képernyő előtt ragadtam. Talán azért, mert néhány perccel korábban fejeződött be az X-Faktor adása, melynek változatlanul azonos időtartamát egyre nehezebben töltik ki színvonalas produkciókkal a fogyatkozó létszámú szereplők. Feltűnt az amerikai és a magyar vetélkedő közti szemléletbeli különbség. Kínos, hogy műsorkészítőinkkel ellentétben azok a fránya extraprofit-hajhász imperialisták a szociális érzékükről tettek tanúbizonyságot.

Ezúttal a New Jersey-i selejtezőt kísérhettük figyelemmel, ahonnan ötvenegy ifjú előadó jutott tovább a Hollywood-i felkészítő táborba, a halhatatlansághoz vezető út parkolójába. Az amerikai tévések sem forgattak a valahány száz jelentkezőről szociografikus mélységű riportot, de kettőt, egy tizenéves lányt és egy hasonló korú fiút jó érzékkel választottak ki. A latin lány családi körülményeire nem derült fény, csupán annyit lehetett tudni róla, hogy az apja zenész volt, ám megbetegedett, és a kemoterápiás kezelés mellett az gyógyította ki a rákból, hogy szerette volna megérni a lánya sikerét e néhány tízmillió tévénéző előtt zajló vetélkedőben.

A félvér fiúról már többet tudhattunk meg. Afro-amerikai apja elég jól keresett, ezért lakóparkban éltek, ám a gazdasági válság kibillentette őket az utcára. Szétszakadt a család, a két fiú például menedékhelyen húzta meg magát. Most sem rendeződtek a körülményeik, de a testvér szurkol a tizenöt perccel fiatalabb öccsének, és a családot a győzelem reménye tartja össze. Mindezt a zsűri jóvoltából tudtuk meg. Az Aerosmith-énekes Steven Tyler a többszöri elvonó-kúra után sem felejtette el, hogy honnan érkezett a sikerbe, a Puerto Rico-i családból származó Jennifer Lopez is átérezte legalább a latin lány helyzetét, és a számomra ismeretlen harmadiktól, egy fekete rappertől vagy szórakoztatóipari főmuftitól sem állt távol az empátia.

Nem vonnám kétségbe, hogy a magyar zsűri tagjai is képesek volnának a versengők társadalmi hátterét érzékeltetni. Félő azonban, hogy a munkamegosztás ezt nem teszi lehetővé. Valami homályos „úriemberi” szerződés értelmében ugyanis a társadalmi hinterlandot nem a kereskedelmi televízió, hanem a bulvársajtó tárja fel. Aki tehát többet akar megtudni a tehetséges fiatalokról, szíveskedjék megvenni a Blikket vagy a Borsot. Csakhogy én nulla forintot költők bulvárlapokra, ezért szociális kíváncsiságomat, sajna, egy amerikai tehetségkutató nézése közben elégítem ki.