KulturSzalon

Éjfél után egy órával, tehát mára virradóra fejeztük be a beszélgetést, miután a Pallas Páholyból átsétáltunk a közeli kocsmába. A Mennyit ér az ifjúsági Pulitzer-díj? című vita azért hatott izgalmasnak és továbbgondolásra ingerlőnek, mert a fiatal újságírók kíváncsian hallgatták a három volt MÚOSZ-elnök (az aktivitás sorrendjében: Bodor Pál, Wisinger István és Eötvös Pál) véleményét, és az öreg újságírók is kíváncsian hallgatták a kitüntetett pályakezdők álláspontját. Örültem, hogy sikerült összehozni a találkozót, tévedtem azonban valamiben. Szerencsére e tévedés együtt járt egy tanulság felismerésével is.

Mi, négyen hatvan fölöttiek - és ötödiknek az összejövetelnek helyet adó Dr. Gáspár István - abban a légkörben szocializálódtunk, amelyben a politika akarta befolyásolni a médiát. Múlt századbeli tapasztalatainkkal magyarázható, hogy tegnap estig nem értettem, vajon a tanítványaink miért nem érzékenyek a politika nyilvánosságkorlátozó szándékára. Aztán kiderült, hogy azért nem, mert ez a mi problémánk - volt, a hetvenes-nyolcvanas években. Ők a nyolcvanas évek második felében születtek, a legfiatalabb díjnyertes például 1989-ben, és már a rendszerváltás után szocializálódtak. Megszokták, hogy ami a véleményük, azt nyugodtan kimondhatják, leírhatják, akár a képünkbe is vághatják. Semmi cicózás, az új idők publicisztikája kiforogta a Durr bele a pofájába! típusú újságírást.

Ezért nem tartanak a politikusoktól, ezért nem értik, hogy mi, vén marhák mitől tartunk. Azt pedig mi nem akarjuk megérteni, hogy ők, immár aktív újságíróként, a nyilvánosság képviselőjeként a gazdasági hatalommal szembesülnek. Az üzletemberek befolyásolni próbálják a médiát, korántsem eredménytelenül. A tegnapi vitában két különböző városban dolgozó pályakezdő tollforgató fejtegette, hogyan leplezték le a Tesco egy-egy disznóságát, cikkeik azonban nem jelenhettek meg, mert a kereskedelmi cég a két megyei laphálózat jól tejelő hirdetője. A két újságíró-nemzedék közti tapasztalatbeli különbséget tisztáztuk a kocsmában, gyűszűnyi vodka és korsónyi sör társaságában, talán a kelleténél kicsit hangosabban.

Miközben hallgattam a tehetséges tanítványaimat, arra gondoltam, hogy az előjelek szerint hamarosan átélhetik azt is, amivel mi kezdtük a pályafutásunkat: a nyilvánosság politikai korlátozását. Nocsak - fűztem hozzá magamban, szomorúan és némi kárörömmel -, legalább ők is megtanulnak a sorok között írni és olvasni.