KulturSzalon

A vitát képező cikkekből készíthetnék egyértelmű kimutatást, táblázatot mindkét újságírási mód előnyeiről, hátrányairól. Ez azonban nem a valódi hátteret, az „emberi” megközelítést mutatná. Ezért a statisztikai feldolgozás helyett a bennem megfogalmazódottakkal közelítem meg a témát. Begépelem majd kézzel írott szövegemet – szeretem ezt a technikát, mióta vakon és gyorsan megtanultam – most mégis úgy érzem, szabadabban áramlanak gondolataim kézírással. Tizenévesen is így vetettem papírra első olyan soraimat, melyek önálló világképemet tükrözték – olykor erre riadva éjjel, gondosan ágyam mellett tartva papírt, ceruzát. Akkoriban még lassabb életet éltem, és azt hiszem nyugodtabbat is. Most sokkal több teendőt zsúfolok egy napomba, de nem boldogabb vagyok, csak zaklatottabb. Ezek szerint az én generációmnak sem jó ez? Érdekes kettősség: örülök, hogy gyorsabban elvégzem a dolgom, ugyanakkor vágyom arra, hogy csöndes környezetben, zavartalanul firkálhassam le mondandómat.

Hiányzik a csendes „lapszemle” is. Azelőtt olvastam a Népszabadságot. Most este átfutom a Boon-t, s legjobb esetben könyvvel, nem mp3 lejátszóval utazom a vonaton.

Még nem tudom hogyan fogok tájékozódni a világ dolgairól ha fizetni kell majd az online lapok böngészéséért, lehet, hogy visszatérek például az Észak-Magyarországra, amit évek óta nem járatok. Viszont megveszem néha a Glamourt,  a Nők lapját, olykor gasztronómiai, kreatív hobby kiadványokat – ezeket ritkábban, úgysincs időm elkészíteni a bennük leírtakat. Ezzel, azt hiszem, alátámasztom az Árpási Zoltán által mondottakat, miszerint az eladott magazinok száma nem csökken olyan drasztikusan, mint a napilapoké.

A családban rajtam kívül csak a hét éves keresztlányom internetezik, a többiek nem érzik hiányát. Így vettem autót, kötök biztosítást, online aukciózom. Nem olvasok újsághirdetést. Könyvet viszont kizárólag papír alapon vagyok hajlandó.

Ami tetszik vagy szükségem van rá, kinyomtatom. A jobbnak ítélt magam írta dolgozatokat, írásokat szintén. Szeretem gyűjteni a „papírokat”, tudni, hogy kézzelfoghatóan „megvannak” nekem.

A vitából kiderül, hogy vannak korábbi újságcikkek, melyek csak papír alapon érhetők el. Kerestem már ilyet könyvtárban, de nem azért, mert a neten nem találtam rájuk, hanem mert így sokkal barátságosabb hangulatban tettem. Megnyugtató, hogy a papír alapú megmarad.

Az viszont nem hogy ha erre a pályára kerülök, itt sem leszek anyagilag jobban megbecsülve, mint máshol. De megvan az esély a pozitív visszhangra és a munkaszeretetre.

Nehéz a döntés a két lehetőség között. Kell-e a rohanós, laptopos, „mindent-egy-személyben” (online) munkatempó? Vagy inkább írkálnék egy csendes íróasztalnál (offline)? Számomra a kettő együtt lenne megfelelő, és úgy látom, leginkább ezzel a rugalmassággal lehetne talpon maradni újságíróként. Kihívás a folytonos stílusváltás, alkalmazkodás, de minél több módon tudunk alkotni, annál biztosabban állunk a lábunkon – s munkahelyünkön. Ha pedig valóban három évtized múlva megszűnnek a napilapok, maradunk az online munkánál. Ez remélhetőleg nem a minőség rovására fog menni.

Nem szeretnék egyetérteni Balogh Zsuzsa „ami nincs fent az interneten, az olyan, mintha nem is lenne” kijelentésével. Elkeserítő ezt tudomásul venni. Mintha így kicsit elveszítenénk emberi mivoltunkat, mégis egyre mélyebben beleásódunk – még a nyugdíjasok közel négy százaléka is. Ha ügyesen keresünk, szinte bármit megtalálunk.

A jövő nem jósolható meg. A vita végeredményére azonban – ha lesz - nagyon kíváncsi leszek.

Nagy Melinda írása