Jelenlegi hely
Próba szerencse
Ha meghívnának a középiskolai tanárok seregszemléjére, megosztanám velük a felsőoktatási tapasztalataimat. Azt, hogy a kommunikáció szakra fölvett diákokat nem tanították meg a helyesírásra és a huszadik század második felére. Az utóbbi azért érint érzékenyen, mert médiapolitikát tanítok, és ha a középiskolai történelemtanár csak 1956-ig jut el, akkor bizony nekem kell pótolni a maradék öt és fél évtizedet.
Az már nem is lepett meg, hogy az első idei vizsganapon majdnem mindenki leszerepelt, aki a tételsor második feléből húzott. Rákosit összekeverték Kádárral, Antallról csak a Kacsamesék című sorozat ötlött fel, amelynek egyik meséjét a Magyar Televízió félbeszakította a miniszterelnök halála miatt, Orbán és Gyurcsány médiaszemlélete pedig nem rajzolódott ki előttük. A tizenkilenc vizsgázóból tizenegy nem készült föl rendesen. Még a hét elégséges hagyján. Némelyikük már-már feladta volna, de addig szekíroztam, amíg ki nem préseltem belőle egy kettest. Azért nem kegyelemkettest, mert jobban megszenvedett érte, mint az egyesek. Ők négyen úgy adták vissza a tételt, hogy bele sem kezdtek a vázlatírásba. Még csak lehetőséget sem adtak arra, hogy én buktassam meg őket.
Épp a diákok furcsa mentalitásán és a gimnáziumi történelemtanárok gyávaságán morfondíroztam, amikor a vonaton mellém telepedett az egyik levelező hallgató. Néhány perc múlva kipattant a titok, ami nem föltétlenül hitelteleníti a középiskolai történelemoktatásról szerzett tapasztalataimat, a főiskolásokat azonban számomra meglepő színben tünteti föl. Elmesélte ugyanis a mostanában dívó tanulási módszert. A vizsgára készülő csak az első öt tételt tanulja meg, és ha esetleg a hatodiktól fölfelé húzza ki valamelyiket, akkor azzal sem strapálja magát, hogy a vázlatot kidolgozza. Minek? Majd jön legközelebb, és akkor már a maradék nyolc tételből is fölkészül.
Miközben hallgattam a sikeres vizsga után megnyíló diákot, elpárolgott a mérgem. Úgy rémlik, hogy még a legkevésbé fölkészülteknek is megvan a magukhoz való eszük - a túlélésre rendezkedtek be. Divatos életfilozófia, manapság nem is minden ok nélkül. Kár, hogy aki így ad számot a tudásáról, az egész anyag áttekintése híján azokat a részeket sem képes elhelyezni egy százéves folyamatban, amelyeket megtanult. Sajnálom ezeket a huszonéveseket, mert még nem tudják, hogy leginkább a túlélésbe lehet belehalni.