Jelenlegi hely
Saskia vagy Hendrikje?
Engedve a műsor-előzeteseknek, tegnap a Kossuth Rádió hullámhosszán meghallgattam két olyan adást is, amely a Ruttkai-Latinovits álompárral foglalkozott. Különösen Sándor Erzsi vállalkozása tetszett, aki a Vígszínház emlékező tagjait szólaltatta meg. De ha már így alakult a helyzet, akkor érdemes megkérdezni a másik férfit is. Újra belenéztem a nagy színésznő életében szintén meghatározó szerepet játszó Gábor Miklós Sánta szabadság című könyvébe. Ő vajon hogyan látta a feleségét, Ruttkai Évát?
Mindig tudtam, hogy a hatszáz oldalnyi, regényes emlékirat szerzője az egyik legintelligensebb magyar színész, ám csak most értettem meg, hogy íróként is illik számon tartani. Módszere azért izgalmas, mert nem egy az egyben jelentette meg 1955-ös és ’56-os naplóját, hanem vitatkozik hajdani önmagával. A kurzivált betűkkel szedett bejegyzésekből meg az 1997-es értelmezésekből kibontakozik az önmagát kereső értelmiségi. Az ünnepelt színész, aki ötvenhat előtt a Sztálin-alakításáért kapott Kossuth-díjat, holott kevésbé politikus szerepeiért is megérdemelte volna a legmagasabb művészeti kitüntetést. Társadalmi bélyeggel, emberi hiányérzettel élte meg 1956-ot, majd egy nagy szerelem elmúlását és egy másik megérkezését.
A kötet korszerű lélektani regény, a legnagyobb erénye azonban alighanem a hibája is. Gábor Miklós nem föltétlenül az általunk ismert Ruttkai Éváról és Vass Éváról ír, hanem Saskiáról és Hendrikjéről. Márpedig Rembrandt tenyeres-talpas modelljei és kedvesei nem nagyon hasonlítanak a madárcsontú magyar színésznőkre. A szerző megengedi tehát magának, hogy szabadabban fogalmazzon, ha úgy tetszik: művészivé lényegíti-torzítja az érzelmi valóságot. Az a benyomásom, hogy szándékától függetlenül azt írja meg, miért távolodott el a feleségétől, Ruttkai Saskiától. A sikeres színésznő ugyanis árnyékba borította a már nem és még nem sikeres színészt. És azért közeledett a majdani feleségéhez, Vass Hendrikjéhez, mert a pályakezdő színésznő előtt még megjátszhatta a sikeres színészt.
Az olvasmányélmény hevében azt gyanítom, hogy a sikerhez kötött érzelmek hozták ki Gábor Miklósból azt a tapasztalatot, amely nélkül a múlt század hatvanas éveiben nem játszhatta volna el legsikeresebb szerepét, a Hamletet.