Jelenlegi hely
A szűz szem
Van a Népszabadságnak egy munkatársa, akinek minden sorát érdeklődéssel olvasom. Jól ír, ráadásul bedolgozta magát a médiába és a számítástechnikai kultúrába. A jövő nagy újságíróját látom benne, most mégis utolérte a szakmai végzet: olyasmiről oktat ki valakit, amivel ő sincs teljesen tisztában. Amióta ezt a hibát én is elkövettem, ítélkezés helyett inkább értelmezni próbálok.
Hargitai Miklós okkal rója meg Schmitt Pált, amiért plágiummal vádolt köztársasági elnökünk ezzel védekezett tegnap reggel, nevezetes rádióinterjújában: „Segítséget kaptam a dolgozat megírásához, kineveztek mellém egy opponenst és egy konzulenst.” Az újságírónak igaza van abban, hogy a konzulenst, vagyis a témavezetőt maga a doktorandusz választja, az opponenst viszont a tanszék kéri föl. A pontosítás attól válik kioktatássá, hogy ugyanennek a lapszámnak egy másik cikkében - amelynek az egyik szerzője szintén ő - „mindkét opponens” olvasható, sőt már tegnap is „két opponensről” olvashattunk tőle és szerzőtársától. Az ellentmondás nyilvánvaló.
A kínos ügyben azért kell különválasztani a konzulenst és az opponenst, mert más a felelősségük. A témavezető az a tanár, aki folyamatosan konzultál a dolgozat írójával. Neki már a kézirat leadása előtt észre kellett volna vennie, hogy a magyar sportdiplomata 1992-es doktori értekezéséből hiányoznak a lábjegyzetek. Vagyis az idézett szövegrészek forrására utaló információk - egyébként az idézőjelek is hiányoztak. Mi több: nem is lett volna szabad tovább engednie a disszertációt. Az opponens viszont a „szűz szem”, aki nem vett, nem is vehetett részt a témavezető és a jelölt kötelező találkozásain. Neki az a dolga, hogy a dolgozat leadása után kézbe vegye a szépen bekötött vaskos füzetet, és a részletek ismerete nélkül kifejtse az álláspontját. Ha utólag megjegyzi - mint ahogy meg is tette -, hogy hiányoznak a lábjegyzetek, akkor kötelességszerűen járt el. Legföljebb az kérhető számon rajta, hogy miután észrevette a plágiumra utaló hiányosságot, vajon miért adott kiváló jegyet a sportdiplomatának.
Körülbelül félezer dolgozatot olvastam konzulensként vagy opponensként. De nemcsak ezért szorgalmazom, hogy a Schmitt-vitában ne vegyük egy kalap alá a két bírálót. Azért is, mert bár az opponens is hibázott, mégsem érdemli meg, hogy olyasmiért hurcolják meg nevét a nyilvánosság előtt, amit el sem követett.