Jelenlegi hely
A visszapattanó ítélet (Avagy egy árnyék észrevételei)
- Doktor úr, doktor úr, nem bírom én ezt már tovább! - hallgatom saját panaszomat kicsusszanni a számból, sőt, látom visszaverődni őket a falról. Mintha csak gumilabdák lennének, ugranak vissza ide az arcomba a doktor úr falon tartott, bekeretezett, nemes veretű diplomáiról. Az orvos pedig, az agyturkász, a lélekbúvár széttárja csak isteni karját: - Mit nem bír? Mit nem bír?
- Csodálkoznék, ha megértené - felelem, de azért belekezdek, hátha mégis. Rugalmas diplomái, amikről sorra pattannak vissza arcomba a kimondott szavak, problémák és nyűgök, némi reménysugarat jelentenek ezen a fáradt, esős téli délutánon.
- Nem bírom már ezt az árny-létet! - mondom ki végül a kimondhatatlant, majd hátradőlök, mint aki már be is fejezte ennyivel a mondandóját, pedig hát dehogy, csupán a visszapattanó mondat elől húzom el oly nagyon féltett arcomat. Ez a mondat ütött volna a legnagyobbat, ha eltalál, de szerencsére célt tévesztve suhan el a fülem mellett, s a hátam mögött álló könyvespolc rozoga polcaiba ütközik csak.
- Meséljen róla! - kér az orvos, én pedig mesélek, kezemet az arcom elé tartva, nehogy a további szavak visszatérve kiüssék a szemem. Ezt egyébként furcsállja is az orvos, de azért csak mérsékelten furcsáll: alighanem látott már ennél is cifrábbat.
- Normális esetben az árnyék követi a gazdáját, hát nem igazat mondok, doktor úr? Alighanem Ön is így tanulta még évekkel ezelőtt egy nagy nevű egyetemen, ahol megkapta azt a gyönyörű diplomát - és rábökök egyre -, mert ez bizony itt a dolgok rendje és módja. A természet egyik törvénye, hisz' tudja: árnyék követ mindenkit, akárhová is megy. Úgy oson, lopakodik tulajdonosa után, mint egy rossz arcú útonálló, nesztelen léptei pedig settenkedő macskára emlékeztetik az embert. Nálunk, kérem, ez sohasem működött így. Árnyékom, amely a legmihasznább, legszemtelenebb és legsemmirevalóbb árnyék mind közül, amely puha lépteivel valaha megkeserítette tulajdonosa életét, fittyet hány mindenféle törvényre, magasról lenéz bárminemű szabályt és rendet; önfejű, százszorosan önfejű, és életének igazolását minduntalan ebben az önfejűségben találja csak meg.
- Mit hadonászik a kezével az arca előtt? - kérdezi végül a vastag szemüveg mögül hunyorgó orvos, de kérdését természetesen elengedem a fülem mellett, és folytatom. - Az persze egy dolog, hogy mindenfelé elkószál, mint valami engedetlen gyermek, vagy a világot felfedezni vágyó rakoncátlan eb, akinek gazdája jóhiszeműen túl lazán markolta pórázt. De hogy nekem követnem kelljen őt? Higgye el, ennél megalázóbb, megszégyenítőbb helyzet nincs, és nem is lehet, márpedig én ezt viselem el, ezt kell elviselnem mindennap! Kezdetben még csak mocorgott, dacossága kimerült annyiban, hogy hiába emeltem fel például a kezem egy-egy jó vagy fél-ismerős üdvözlésekor, ő maga nem tette. Vagy ha épp futottam, ő kevéssel lehagyott, vagy - és ez még idegesítőbb volt - ügyességét fitogtatva épp hogy beelőzött. Ahogy teltek az évek, egyre pimaszabb és pimaszabb lett. Most már van, hogy hosszú napokra is eltűnik, volt-nincs, és ilyenkor - mivel én nem tehetek mást, egy ember árnyék nélkül mégis csak furcsa és számkivetett - járhatom be a várost utána. Persze csak nappal, mindig csak nappal, hisz éjszaka megtalálni egy árnyékot képtelenség, és emiatt nappali fontos elfoglaltságaim folyamatosan a háttérbe szorulnak. És mi miatt is? Hogy megkeressem, utolérjem saját elkallódott árnyékomat. Ilyen keresztet rám aggatni...
- Értem, értem - krákog kettőt az orvos, majd megigazítva a szemüvegét ezt mondja nekem: - Kérdezzük csak meg az árnyékát is erről az ügyről! Ez ekképp csak fél igazság, a teljes képet kell látnom, hogy a segítségére lehessek.
Az árnyékom pedig - a szomszédos székben ülve, az ablakon kitekingetve - máris belekezd mondandójába: - Amit úgynevezett gazdám az előbb előadott, igaz. Tagadni se kedvem, se merészségem, de azért néhány észrevételt hozzáfűznék a dologhoz, még akkor is, ha ezek csakis egy árnyék észrevételei lesznek, amelyek bizonyára kisebb értéket képviselnek majd az Ön szemében, mint az előbb elmondottak. Doktor úr, hisz Ön is ember, igazságban is elsősorban az emberére hajlik, és lássa be, ez ellen én semmit sem tehetek. Hisz hogy nevezte az előbb is magát ez a férfi: gazdának, meg tulajnak. Hogy ő itt az én gazdám, és süketnek kell ahhoz lenni, hogy ne halljuk: szövegéből is süt az a csorbult elképzelés, miszerint az árnyék valamiféle szolga csupán, aminek Isten adta feladata, hogy hűséges legyen az emberhez. Hogy kövesse szótlanul mindenhová egy életen át, akár tetszik neki a hely, ahol „gazdája” éltében megfordul, akár nem. S mi több, elvárják, hogy koporsóba feküdjön maga is, ha már a test, amit hosszú éveken át követett, rendeltetése szerint megszűnik működni. De mit kapunk mi ezért cserébe? Semmit, doktor úr, semmit. És amilyen balga itt ez az ember, azt se veszi észre, hogy nem szökni akarok előle, hanem vezetni valahová. Látja, már megint nem figyel, csak a levegőt csapkodja, mint egy tébolyult! Az élete is pont ilyen: őrült csapkodások végtelen fonala. Ugyan mit vett még észre a világból, amibe beleszületett? Semmit, csakis ez a szüntelen csapkodás: úgy evickél végig a saját életén, hogy egy percre sem áll meg megcsodálni az őt körülvevő végtelen szépséget. Kezdetben még vezetni akartam, mára csak megyek, és messzi magam mögött hagyom terhem, a levegőt folyvást ütlegelő őrült „gazdát”. Visszatérek, ha úgy döntök, láttam eleget mára. És hogy miért keres, miért kutat megállás nélkül ez az ember? Hát olyan fontos lennék én a számára? Ugyan kinek olyan fontos manapság egy árnyék? Nagyobb hiányosságok is elfogadást nyernek. Egyszerűen csak fél, hogy nélkülem kézzelfoghatóvá válik magánya - és talán végleg úgy érzi, hogy magára hagyta mindenki.
Az orvos ekkor rám néz, én pedig csak megrántom a vállam: - Látja, mennyit fecseg, mondtam, hogy önfejű, most már maga is látja. Az árnyékoknak megszólalni sohasem szabadna - nyilván okkal teremtette ilyennek őket Isten. De látja, ez itt semmit és senkit nem tisztel már. Mondja, hogy nem vagyok őrült!
- Nem őrült, nem őrült - dörmögi az orvos az ablakhoz lépve.
- Akkor mondja meg az árnyékomnak, hogy őrült, hogy százszor is őrült! - kérlelem az orvost, felbuzdulva biztató diagnózisán.
- Mondhatnám, de elment - feleli felém fordulva, majd az ablakhoz int, és kimutat, hogy látom-e, hogyan szökik a napfényes utcán a két, kézen fogva suhanó árnyék. Az övé és az enyém.
- Látja, látja, mire ítéltek itt minket! Egyedül kell meghalnunk - csúszik ki a számon a keserű mondat, de mivel a távoli sarkon eltűnő árnyékokat figyelem épp, a védekezésről megfeledkezem már; a falra akasztott keretről visszapattanó szavak pedig arcomba csapódnak, és végleg ledöntenek lábamról.