KulturSzalon

Tűsarkú cipőm éles kopogására kapták fel a fejüket a jegyzeteiket bőszen tanulmányozó diákok. Alkalomhoz illően szolid kiskosztümöt viseltem, emelt fővel, magabiztosan, tekintélyt parancsolóan lépkedtem a félhomályos, zsúfolt folyosón, mintegy közvetítve a fürkésző szempárok felé, hogy a „sorsuk” a kezemben van. Miközben a kíváncsi tekintetek kereszttüzében beléptem a vizsgaterembe, számat enyhe mosolyra görbítettem.   „Mennyivel könnyebb most a helyzetem. Nem lennék a kint sorakozó diákok helyében!” - sóhajtottam fel könnyedén, majd üdvözöltem Imit, a kollégámat.

    Felidéztem diákéveim vizsgaidőszakait, és már a puszta gondolattól is görcsbe rándult a gyomrom. Mennyi áttanult, álmatlan éjszaka állt mögöttem! Harc az idővel, irgalmatlanul sok tananyag feldolgozása, „szeretem-nemszeretem” tételek rendszerezése, magolás, puskagyártás, vizsgahalasztás. Miközben a megmérettetésekre készültem, akkor jöttem rá, mit jelent az a kifejezés, hogy vért izzadni. A vizsga napján folyton wc-re jártam, liftezett a gyomrom, reggel még izgatottan, de dél körül már idegesen hallgattam csoporttársaim okoskodását, majd bebeszéltem magamnak, hogy az égvilágon semmit sem tudok, legszívesebben hazarohantam volna, de tudtam, hogy nincs mese, ha már ott vagyok végig kell csinálnom, ha törik, ha szakad.
   
„És most a másik oldalon állok. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha szigorlati elnök leszek.” – tűnődtem tovább, majd serényen kipakoltam a tételeket az asztalra.
    Behívtuk az első három vizsgázót. Remegő kézzel húzták ki a tételeket, és leültek jegyzetelni.
    Mialatt csendben koncentráltak a feladatukra, gondolatban újra visszarepültem az időben.

    Politológiából kollokválnom kellett. Abban a vizsgaidőszakban rengeteg fontos tárgyból adtam számot a tudásomról, ezért a politológiára nem sok időm maradt. „Sebaj! - gondoltam - Kiötlök valamit! Az a lényeg, hogy a kis ketteske meglegyen, ez a vizsga úgysem számít bele a diplomajegybe.”
    Azt fundáltam ki, hogy minden egyes tételnek alaposan megtanulom az egyharmadát, a többit csak átfutom, és ha nem jut eszembe, akkor is garantált a kettes, mert a témához hozzá tudok szólni. Így is lett.
    A korábbi vizsgák során szerencsére hatalmas vizsgarutinra tettem szert. Tudtam, hogy a magabiztos fellépés fél siker, sőt, azt is profi szintre fejlesztettem, hogyan kell érthetően előadni azokat a bemagolt részeket, amelyeket képtelen voltam értelmezni, tehát halvány, lila fogalmam sem volt arról, mit mondok.

    Elgondolásomhoz híven zajlottak az események. Egyenes derékkal ültem a tanár előtt, összeszedett vizsgázó benyomását keltve adtam elő a megtanult anyagot. A tanár fülig érő szájjal, mint egy bólogatós kutyus figyelt.  Pár perc elteltével a fejemben megszólalt a vészcsengő, jelezve, hogy még két összetett mondat van hátra, aztán a mondandómból teljes mértékben kifogyok. Kicsit lassítottam a beszédtempómon, de továbbra is töretlenül folytattam a monológomat. Éreztem, hogy izzadni kezd a tenyerem, pulzusszámom emelkedik, és hamarosan kiderül, hogy a tanár feleslegesen „élvezkedett” az előadásomon, képtelen vagyok a témát teljes mértékben kifejteni. Amikor az utolsó szó is elhagyta az ajkamat, szinte hallottam, ahogy koppant a pont a mondat végén. Időhúzás gyanánt vettem egy mély levegőt, úgy tettem, mintha egy szusszanásnyi szünetet tartanék, mielőtt folytatom. Értelemtől csillogó arckifejezéssel meredtem a tanár szemébe, de legbelül szétfeszített az ideg. A sóhajom kilégzési szakaszában hirtelen, váratlanul megszólalt a vizsgáztatóm:
- Nagyon szép! Ilyen remek feleletet régen hallottam! Ne is folytassa, máris írom be az ötöst.
    Azt hittem álmodom, mindez nem is velem történik meg. Gyors mozdulattal nyújtottam át az indexemet, félve attól, hogy meggondolja magát. De nem! Néhány másodperc múlva ott virított a csodálatos érdemjegy a kis fekete, keményfedelű könyvecskémben.

    Ránéztem az órámra. A hallgatók még csak öt perce körmöltek. Lázasan dolgoztak, belemerültek a munkába. Tájékoztattam őket, hogy még öt percig jegyzetelhetnek, aztán elkezdjük a számonkérést, majd hátradőltem a kényelmes bársony fotelben, és tovább nosztalgiáztam.

    A pszichológia szigorlatom minden mozzanata olyan tisztán ugrott be, mintha csak pár héttel azelőtt lett volna.
    A tanárom, akinek a teremtő a 160 centis magasságához körülbelül ugyanannyi IQ szintet adott, egy briliáns elme volt. Amikor a vizsgatételeket diktálta, élvezettel ecsetelte, hogyan szoktak elvérezni a hallgatók, és felhívta a figyelmünket a „mumus” témákra. Az ő kedvence a gondolkodás volt, amit szerinte a diákok nem szívesen húznak ki, annyira összetett tétel. Miközben mesélt, önkéntelenül összedörzsölte a két tenyerét, és kajánul vigyorgott.
    Mint az összes többi vizsganap, a pszichológia szigorlat ideje is eljött. Előtte veszettül készültem, minden tételt megtanultam oda-vissza. A gondolkodásra több napot szántam, annyira tartottam attól, hogy azt fogom húzni. Különösen megerőltető volt a tudományos definíciót bemagolni, ami a könyvben egy négysoros, összetett mondatból állt. A vizsga előtti éjszakákon csatakosan ébredtem fel rémálmaimból, ilyenkor a tanár gúnyos mosollyal üldözött, skandálni kellett az alapfogalmakat, de annak ellenére, hogy hibátlanul elmondtam neki mindent, olyan óriási egyest vésett a leckekönyvembe, hogy a papír is kilyukadt.

    „Lesz, ami lesz. Én minden tőlem telhetőt megtettem, nyugodt lelkiismerettel megyek vizsgázni.” - gondoltam az ominózus nap reggelén.
    Az idegeim a szétpattanás határán álltak, ezért az elsők között masíroztam be a vizsgaterembe, minél hamarabb túl akartam lenni rajta. Tanárom a tőle megszokott lelkes üdvözléssel köszöntött, majd rámutatott a keskeny csíkokra vágott papírdarabkákra, mondván bátran húzzak egyet. Nem teketóriáztam, a ránézésre teljesen egyforma kartonlapok közül kiemeltem a legszimpatikusabbat, megfordítottam, és hangosan felolvastam: - Gondolkodás.
    Először kiment az erő a lábamból, vártam, hogy a föld megnyíljon alattam, és süllyedjek el, még mielőtt bekarcolják az indexembe az egyest. Aztán lehülyéztem magam, és rájöttem, hogy voltaképpen megtanultam a tételt, nincs mitől félnem. Felvettem a tanárommal a szemkontaktust. Amíg én elsápadtam a tételcím láttán, ő soha nem látott élénkséggel, csipkelődően, kipirult arccal lelkesedett: - Oh, a gondolkodás! Az egyik legszebb tétel! Foglaljon helyet Aliz, szedje össze a gondolatatait a gondolkodásról!

    Ezt a kis szójátékot ő viccnek szánta, de akkor, abban a helyzetben egyáltalán nem voltam vevő az idétlen humorára.
    Magamhoz vettem egy papírlapot, megfogtam a tollamat, leültem az ablak mellé, és megpróbáltam jegyzetelni. A fejem az ürességtől kongott, mintha kimosták volna az elmémet, semmi nem jutott eszembe. Egy kezdő rúgás hiányzott, imádkoztam, hogy egy segítő angyalka repüljön a fejembe, és súgja meg a definíció első pár szavát. Ültem meredten, mint egy lefagyott számítógép, nem léptek működésbe a fogaskerekek az agyamban. „Most visszaadom a tételt, és kispurizok.” - fontolgattam. Aztán a pillanat törtrésze alatt határtalan nyugalom szállt meg. Kikukkantottam az ablakon, gyönyörködtem a fák, bokrok, a csodaszép pázsit látványában, élveztem a madarak csiripelését. Ezután - mivel jobb elfoglaltságom nem akadt, - mustráltam szegény, szerencsétlen sorstársaimat. Egyikük gyöngyöző homlokkal, feszülten morzsolgatta a jegyzetelésre szánt papírlap szélét. A másik nézett meredten maga elé, és gépiesen mormolta az anyagot. A harmadik a szigorlati elnökre bámult, aki bíztató arckifejezéssel segítette a szánalmas pofát vágó nyomorult párát. Meglátásom szerint csak a vizsgáztatók álltak a helyzet magaslatán, de ez csöppet sem nyugtatott meg. Ezt követően az asztalomon lévő üres A4-es papírt tanulmányoztam, és odavarázsoltam gondolatban egy manócskát, aki teleírja a lapomat.

    Hosszú percekig ültem tétlenül, de nem történt semmi. Mint életemben oly sokszor, most is csak magamra számíthattam.
    Egyszer csak valami kattanást éreztem a fejemben, és hallottam, hogy nyikorogva működésbe lépnek a fogaskerekek. A kezemben lévő toll beindult, és szélsebesen karcolta a szavakat az addig érintetlen lapra. Kipirulva, megnyugodva raktam le az írószerszámot. Alighogy felnéztem a jegyzeteimből, tanárom máris szólított.
    A meglévő tudás birtokában, kissé pökhendi testtartással ültem le a vele szemközti székre. A tőle megszokott csintalan bazsalygással várta a feleletemet, láttam rajta, hogy akárhogyan is produkálok, keres valamit, amibe beleköthet. Ekkor már annyira formába lendültem, hogy tudtam, nem fog ki rajtam. Mindent elmondtam, ami a témához kapcsolódott, még az apró betűs részeket is, sőt, még a reakciójára is tudtam figyelni. Huncut szemhunyorgatással, tátott szájjal, lélegzet visszafojtva figyelt, síri csend honolt a helyiségben. Talán még a légy, ami addig rendületlenül körözött a teremben is megállt néhány percre, és engem hallgatott. Tanárom arckifejezését döbbenten néztem, biztosra vettem, hogy endorfinok röpködnek a levegőben, sőt, még arra is mérget vettem volna, hogy egy frenetikus orgazmust élt át.
    - Aliz! Régen hallottam ilyen csodálatos feleletet! - kiáltott fel - Gratulálok!

    Imi hangjára eszméltem. Felém fordult, és ezt kérdezte:
    - Jöhet az első vizsgázó?
   - Hogyne - válaszoltam.
    A lángvörös arcú lány félszeg mozdulatokkal közeledett felénk.
    - Foglaljon helyet, nem kell izgulni! Remélem elkápráztat minket  a tudásával! - somolyogtam rá…

Rozsnyai Aliz írása