KulturSzalon

A napokat nem éled meg a maguk teljességében; csak rutinból teszed, amit teszel. Nincs külvilág, nyugodt álmod sem nagyon, mert mindig ott a súly a válladon. Szükség van rád máshol is, de háttérbe szorul minden. Gondolataid a terheid, a még megtanulandók vagy épp a már elsajátítottak járnak a fejedben. Olykor kuszán, máskor letisztulva, a tömegük folyton nő. Mércéd: mennyi fér még a fejembe?

Időnként élvezed, érdekes a témakör; máskor utálod, muszájból rágod át magad rajta. Reggel riadtan ébredsz, amikor tudatosul: munka előtt van még rá egy kis időd, aztán pár órád utána. Olykor csodával határos a magadra erőltetett nyugalom, amit a kényszer szült. Leginkább pihenésre, cs

endre vágysz, most nem szórakozol.  Szerencséd van, ha tél idejére esik, amikor be kell zárkóznod ebbe a világba, könnyebb most elbújni. A tanév végi-nyár eleji korszak gyötrelem.

Majd tudásoddal felvértezve magabiztosan vágsz neki, hogy számot adj róla. Vagy annak hiányában épp a szerencsében bízva. Talán már fásultan, hogy végezz az egésszel – mert fogytán a türelmed.
Ha jó irányú a választásod, ha van terved, szeretnéd ezt is minél jobban csinálni. Persze van, aki itt is bizonyt

alanul bolyong, keresi a helyét – és mások segítségét. Ebből él. De ez sem érdekel. Mész, fáradsz, van, hogy azt sem tudod, milyen erő hajt.
Hetekig tart. Olykor hónapokig. Egyszer ennek is vége lesz. Alig hiszed. Rendkívüli ünneplésre okot adó alkalom. Eldöntheted: elégedett lehetsz magaddal, a teljesítményeddel – vagy sem. Majd rácsodálkozol: milyen egyszerű és szép is minden nélküle. Nincs más dolgod ezután, mint heti hat napot dolgozni és élni a korábbi életed.
Így megy ez. Váltják egymást a nyugodt korszakok és azok, amikor az idegeid pattanásig feszülnek.