Belépés
Beküldés
Jelenlegi hely
Egy fáradt újságírónő esete a volt miniszterelnökkel
2012. november 17. 13.16 | zoldi.laszlo
Figyelmeztettek a barátaim, hogy kering a világhálón egy Bajnai-interjú. Megadták a paramétereket is, november 13-án vette föl a MillaMédia, a volt miniszterelnök körül tömörülő civil mozgalom digitális faliújságja.
A képernyő előterében egy barnás szőke női fej, vele szemben Bajnai Gordon közismert arcéle. Közöttük, a háttérben egy párnázott főnöki fotel tátongott üresen, mögötte Széchenyi István mellszobra, a falnak támasztva pedig keretben az aradi tizenhármak. A laza hajkorona Ferenczi Krisztinához tartozik, aki a magyar nyelvű sajtóban a három legjobb valóságfeltáró riporter egyike. Szarkalábak a szeme körül, mély vonások futnak a szájához, ajka késpenge keskenységű - egy fáradt asszony néz farkasszemet az Együtt 2014 választási mozgalom arcával. Kérdez, aztán elkezdi magyarázni a kérdését. A harmadik eszmefuttatása után otthagyom a világhálót, nem érdekel az okoskodás. A publicisztikai betétek nem illenek az interjú műfajába.
Két nap múlva mégis visszatértem a hosszú, negyvenkét perces beszélgetéshez. Közben ugyanis foglalkoztatott a gondolat, hogy az interjúkészítésben talán mégsem teljesen járatlan az a kolléganő, aki riportjaival vívta ki a tiszteletemet. Jól tettem, hogy nem értem be az elsődleges benyomással. Ferenczi Krisztina később is szakmai hibákat vétett ugyan, de csak akkor „okoskodott”, ha olyan témákat hozott szóba, amelyekbe beásta magát. Például az állami földek körüli botrányok feltárásával vagy a korrupciós ügyek feltérképezésével. Jobb lett volna, persze, ha okfejtéseit publicisztikákban írja ki magából, de hál’istennek olyan interjúalanyt fogott ki, aki türelmesen hallgatta végig.
Ebből is látszik, hogy Bajnai Gordon kilóg a magyarországi politikusok közül. Ha igazi politikus volna, már régen belefojtotta volna a szót a nyilvánosság „szószátyár” képviselőjébe. Visszafogottsága megfosztott bennünket egy feszültségekben gazdag interjútól, de legalább bebizonyosodott, hogy elvétve akadnak olyan közéleti személyiségek, akik az újságírót nem szükséges rossznak, hanem velük egyenértékű embernek tartják. Ezért a felismerésért érdemes volt figyelemmel kísérni az egyenetlen színvonalú, bár meglepően őszinte beszélgetést. Választ kaptam majdnem minden engem érdeklő kérdésre, még ha a nyilvánosság fáradt képviselője olykor hosszadalmas állításokba is bonyolódott.