Belépés
Beküldés
Jelenlegi hely
Hozd vissza, bébi, az ifjúságomat!
2012. március 25. 17.08 | zoldi.laszlo
Tegnap Tóth Gergely föltette a Facebook üzenőfalára Sam Cooke Bring it on Home to Me című számát. Örülök, hogy kedvet csináltam neki a rocktörténeti nyomozáshoz. Néhány hete lájkolással jelezte, hogy tetszik neki a gyönyörű dal, amit több előadásban is a közösségi hálózaton szörfölők figyelmébe ajánlottam. A magamfajta tanárembert jó érzéssel tölti el, ha a nála jóval fiatalabbak utánanéznek a részleteknek.
Gergely ugyanettől az előadótól talált egy korábbi felvételt. Az 1962-es lágyabb hangzású, mint az én ’63-asom, talán azért, mert az utóbbit nem stúdióban vették föl, hanem a The Harlem Square Clubban, ahol a zseniális soulénekes szinte nagyzenekari kísérettel, sok fúvóssal adta elő a fájdalmas szerelmes dalt. Amidőn a nyolcvanas években újságíróként az Egyesült Államokban jártam, elsétáltam a klub mellett, amely a nappali természetes fényben lestrapáltnak látszott. Elképzeltem, amint kigyúlnak a fények, özönlenek a túlnyomórészt fekete zenerajongók, és Sam megénekelteti őket.
Keresem magamban a kecskeméti kamaszt, a hatvanas éveket. Akkori piros, műanyag borítójú naplóm tanúsága szerint Cseke László Teenager Partyjában hallottam először a szomorú sorsú énekesről, akit az érettségim évében lőtt agyon egy szálloda tulajdonosnője, mert állítólag meg akarta erőszakolni. Gyakran csavartam a világvevő rádió gombját a Szabad Európa hullámhosszára, és hallgattam a jobbnál jobb, bár a Kelet-Berlintől Vlagyivosztokig terjedő zavaróállamás-láncolat miatt recsegős számokat. S most, íme, itt a lehetőség, hogy a YouTube segítségével képzeletben eljuthassak azokra a koncertekre, amelyek a hatvanas-hetvenes években kimaradtak az életemből.
A nyolcvanas években az Élet és Irodalom kiküldött tudósítójaként üldögéltem a mannheimi bokormoziban, az elsőfilmes rendezők világtalálkozóján. Mellettem Zay László, a Magyar Nemzet munkatársa, és miközben várakoztunk a következő bemutatóra, smúzoltunk. Szaftos információkat cseréltünk a hazai kultúrpolitikáról. Épp egy hátborzongatóan mulatságos részletnél időztünk, amikor a másik oldalamon megszólalt magyarul egy tizenöt-húsz évvel idősebb úr. „Bocsánat, akaratlanul is belehallgattam a beszélgetésükbe. Ekecs Géza vagyok, vagy ahogy önök ismerhetnek, Cseke László a Szabad Európától. Ha kérhetem, beszéljenek másról, mert mindhárman tudjuk, hogy az újságírók hajlamosak fölhasználni azt, amit hallanak.”