Színházi karrierjét “alulról” kezdte. Mielőtt színész lett dolgozott sok helyen, volt pincér, sofőr, expeditőr, csapos... majd színházi díszítő. Színész portré sorozatunk következő alanya Illyés Ákos, a Móricz Zsigmond Színház művésze. A Frei Caféban beszélgettünk arról, hogyan vezetett az útja a számára mindent jelentő deszkára.
KulturSzalon: Beszéljünk a kezdetekről? Hogyan lettél színész?
Illyés Ákos: Nagyon messziről fogom kezdeni. Amikor még meg sem születtem, édesapámék alapítottak egy színkört. Ez volt a Bessenyei Színkör. A legendák szerint engem nyolc hónaposan vittek oda először és gyakorlatilag nem emlékszem olyanra, hogy első alkalom. Amióta az eszemet tudom, számomra teljesen természetes, hogy “színházban élek”.
Január 15-én mutatták be a mozik a Dumapárbaj című filmet Eszenyi Enikő, Hadházi László és Kiss Ádám főszereplésével. A film előzetese harsány vígjátékot sugall. Csalódni fog azonban, aki úgy ül be a filmre, hogy egy fergeteges Hadházi-Kiss Ádám stand upot fog látni. A film egy drámai történet egy lecsúszott standuposról, aki eleinte mindent elkövet, hogy eltiporja fiatal vetélytársát, majd persze rájön, hogy együtt olyan poénáradatot tudnak produkálni, amilyet egyénileg nem.
A film bemutatója után beszélgettünk Hadházi Lászlóval.
A hazai kiállítások mellett, külföldön is sikereket arat a nyíregyházi képző- és iparművész, Aranyász Zita. Idén ősszel a Szlovák Képzőművészeti Biennáléra bejutott egy munkája és jelenleg két kiállítása tekinthető meg. Az egyik a Kassai Szalonon, a másik itthon, Nyíregyházán a Bencs Villában. Az utóbbi kapcsán beszélgettünk a munkáiról.
A nyíregyházi Bencs Villa rendezvény szervezője október 21-én reneszánsz est keretében mutatta be a Villa közönségének a Simonyi Óbester Magyar Szablyavívó Iskolát. Dr. Tóth A. Tamást, kérdeztük az iskoláról.
KulturSzalon: Mitől különleges a magyar szablyavívás?
Dr. Tóth A. Tamás: 100 évvel ezelőtt a szablyával történő vívás még teljesen hétköznapi dolognak számított, mert a katonaság ismerte a fegyver használatát, a polgárok pedig vívóiskolákban sajátították el a vívás alapjait. A mai korban attól különleges, hogy a régi vívómozdulatok tanulása, gyakorlása, tanítása által betekintést kapunk ebbe a régi korba, annak hangulatába. A vívótechnikák által a régi korok szinte megelevenednek.
A nyíregyházi Bencs Villa rendezvény szervezője október 21-én reneszánsz est keretében ismertette meg a Villa közönségével Tokodi Gábor lantművészt és Jäger Éva énekest, akik a régizene világába adtak betekintést. Gábort kérdeztük erről a zenei irányzatról.
KulturSzalon: Miben különbözik a klasszikus zenétől a régizene előadásmód?
Tokodi Gábor: A klasszikus zene oktatásában nagyon erősen jelen van a romantika korában kialakult előadóművészi és pedagógiai gyakorlat. A barokkra, vagy a még korábbi zenékre is gyakran a romantika szemüvegén át nézünk, holott például az 1700-as évek első felében más volt sok hangszer felépítése, akusztikus adottsága, de a zene megformálásának szokásrendje is más hagyományokat követett, mint a XIX. században. A régizenei előadásmódon azt szokás érteni, hogy az előadók megkísérlik függetleníteni magukat a későbbi korok stílusának befolyása alól, és úgy játszani egy-egy kor zenéjét, ahogy azt annak idején tehették. ...
A Vidor Fesztivál zenei nagyszínpadának vendége volt Palya Bea. Megragadtuk az alkalmat és legutóbbi lemezéről, a dalok születésérél és az írásról beszélgettünk Beával.
KulturSzalon:Korábban találkoztál már a Vidor Fesztivállal?
Palya Bea: Játszottam is a Vidor Fesztiválon, egészen pontosan nyolc éve és szerintem ez egy nagyon jó fesztivál. Profi csapattal dolgozunk, ezt a szervezésen is érezzük. A hangmérnök stábbal személyes munkakapcsolatunk van. Annak ellenére, hogy Nyíregyháza elég messze van Pesttől a megérkezésben van valami otthonosság érzés. Nagyon jó ez a város, szeretem bár általában csak fellépni jövök.
Azok közé tartozik, akik az élet több dimenzióját is megismerték, és boldog, hogy a hosszú vasutas lét után már csak a legkedvesebbnek, a festészetnek élhet. A neve elé felvett Z betűvel a névsor végére sorolta magát, de úgy gondolja, városa, Záhony tisztelete megér ennyit. Ritkán hiányzik képeiről a víz, ám többnyire az ember is ott van, hol szép, hol felemelő, vagy éppen elgondolkodtató módon, mint a Valahol Ukrajnában című képén, ami elé leültetett otthonában. Beszélgetésünk végére úgy éreztem, legalább két életet kell élni egyszerre, hogy kiteljesedjen az ember, és az egyikben sikeres legyen.
Október 7-én mutatja be a Nemzeti Táncszínház a Góbi Rita Társulat "Szemünk fénye" című új táncelőadását, amelyben a barokk zene sajátos interpretációban kel életre és kelti életre a táncot. Egy táncos és két zenész szerepel benne, de az alkotók inkább háromszereplős darabnak hívják, mert már a próbafolyamat alatt egy sajátos viszonyrendszer alakult ki köztük. A bemutató kapcsán ültünk le beszélgetni az előadás két alkotójával: Góbi Rita táncművész koreográfussal és Tóth Mónika barokk hegedűművésszel.
Színész portré sorozatunk következő színésze Kuthy Patrícia. A nyíregyházi Frei Caféban többek között arról beszélgettünk, hogy mit jelent számára a színház és hogyan indult el ezen a pályán.
KulturSzalon: Hogyan kerültél kapcsolatba a színészettel? Mikor döntöttél úgy, hogy színésznő szeretnél lenni, vagy eldöntötted ezt egyáltalán?
Kuthy Patrícia:Valójában nincs konkrét emlékképem arról mikor dőlt el, hogy színésznő szeretnék lenni. Ráadásul világ életemben gátlásos és szégyenlős voltam. Kicsi gyerekként még csak nem is beszéltem sokat. Nagypapám „csendes óceánnak” hívott, mert olyan hosszan tudtam csendben szemlélni, fürkészni a világot. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy honnan indult a színház iránti vonzalmam. Talán az első „fertőződési pont” akkor történt, mikor táncolni kezdtem. Teljesen beszippantott és nagyon sokmindenre megtanított. Annyira szerettem, hogy képes voltam a suli után vonatra ülni és Szolnokról Pestre utazni a tánc órákra. Aztán valahogy a sors folyamatosan, észrevétlenül terelgetett a színészet felé amíg rá nem ébredtem, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom.
A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulatának tagjává 2002-ben vált. Gyerekkora óta rajong a színházért. Szerepekről, zenéről, filmezésről beszélgettünk Jenei Judittal a Cafe Frei Kávéházban.
KulturSzalon:Már gyerekkorodban megfertőzött a színház világa, gyakran jártál a nyíregyházi színházban dolgozó nagymamádhoz. Emlékszel arra a pillanatra, amikor elhatároztad, hogy színésznő szeretnél lenni?
Jenei Judit: Igen, emlékszem. 1990-et írtunk, a Miss Amerika című zenés előadást néztem éppen, amikor megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy nem a nézőtéren akarok ülni, hanem a színészekkel szeretnék lenni a színpadon. Ez az ambíció 1998-ig végig kísérte mindennapjaimat, amikor csak tehettem a nézőtéren ülve arról ábrándoztam, hogy talán egyszer én is ennek a színháznak a deszkáit koptatom majd.