KulturSzalon

 

 

Kuthy Patrícia: Valójában nincs konkrét emlékképem arról mikor dőlt el, hogy színésznő szeretnék lenni. Ráadásul világ életemben gátlásos és szégyenlős voltam. Kicsi gyerekként még csak nem is beszéltem sokat. Nagypapám „csendes óceánnak” hívott, mert olyan hosszan tudtam csendben szemlélni, fürkészni a világot. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy honnan indult a színház iránti vonzalmam. Talán az első „fertőződési pont” akkor történt, mikor táncolni kezdtem. Teljesen beszippantott és nagyon sokmindenre megtanított. Annyira szerettem, hogy képes voltam a suli után vonatra ülni és Szolnokról Pestre utazni a tánc órákra. Aztán valahogy a sors folyamatosan, észrevétlenül terelgetett a színészet felé amíg rá nem ébredtem, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom.

 

Kuthy Patrícia: Ez az időpont a gimnázium második felére tehető, de nem volt benne semmi tudatosság, hiszen azt sem tudtam, hogy mi fán terem a színház. Sőt, amikor harmadikos voltam, a színház szereplőválogatást tartott Ibsen Vadkacsa c. darabjához, de nem mertem elmenni. Pedig akkor már a  belsőm tudta, hogy ez az ami igazán érdekel. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy én „érdeklem-e ezt a pályát”, van-e bennem valami? Úgyhogy a kíváncsiság és az elszántság pillanatnyi győzelmet aratott az „önbizalmatlanságom” felett és jelentkeztem a Színművészeti Egyetemre. 

 

 

Kuthy Patrícia:  Ez sem volt tervezett. Tulajdonképpen többször jelentkeztem, és abban az évben erre a szakra vettek föl. 

 

 

Kuthy Patrícia: Ó, hogyne gondoltam volna! Ugyanakkor azt is  tudtam, hogy ide nagyon nehéz bekerülni. Elsőre nagyon ritkán nyer felvételt az ember, tehát az meg sem fordult a fejemben, hogy már azonnal fölvesznek. Mégis minden rettegésem ellenére olyan hit és elszántság volt bennem, amin hatására nem fogalmazódott meg bennem, hogy többet nem próbálom meg.

 

 

Kuthy Patrícia: A Madách Színházban a Színművészeti előtt voltam három évig mint stúdiós,ami azt jelentette, hogy nem volt oktatásunk, de bekerültünk a színház működésébe. Mindenbe beleláttunk és az előadásokban statisztáltunk. Volt olyan darab, amiben annyi volt a feladatom, hogy bevittem egy korsót a színpadra. Tulajdonképpen nagyon sokmindent megtanultunk a színházról. Nekem szerencsém volt, mert éppen akkor olyan darabokat mutattak be, amelyekben gyakran volt valamilyen kislány karakter, és az alkatomból kifolyólag rám osztották. Az akkori igazgató tehetségesnek tartott, ezért később is kaptam szerepecskéket. Olyan szerencsés lehettem, hogy játszhattam együtt Tolnay Klárival, Kállay Feri bácsival, Psota Irénnel vagy Avar Istvánnal (aki később a tanárom lett az egyetemen). Szerintem tizenkilenc évesen egy stúdiósnak, kezdetben ez hihetetlen szerencse. Aztán az egyetem harmadévétől újra visszakerültem ide gyakorlatra.

 

 

Amikor a József Attila Színházba kerültem, akkor már negyedéves Színművészetis voltam.  Már évek óta játszották a Pál utcai fiúk c. előadást és éppen akkor cserélték le a teljes gárdát. Úgy alakult, hogy a mi osztályunkból választották ki az új szereplőket. A rendező, Tasnádi Csaba válogatott, miután megnézte a vizsga előadásainkat. Nemecsek Ernő szerepét kaptam. Fantasztikus próbafolyamat volt, az osztálytársaimmal együtt izgultunk a ránk bízott feladatoktól, együtt voltunk bátrak átlépni a saját félelmeinket és Csaba olyan gondosan és türelemmel terelgetett minket, pedig biztosan nem volt könnyű dolga ennyi kis pályakezdővel! Kilenc évig játszottuk. Nagyon szerettük! Olyan meghatározó volt ez az élmény, összmunka, hogy a mai napig emlegeti mindenki, aki részt vett ebben az előadásban. Ráadásul ez alatt a kilenc év alatt az osztálytársakkal sem szakadt meg a kapcsolat a Pál utcai fiúknak köszönhetően. Minden előadás előtt „mini osztálytalálkozókat” tartottunk, összeültünk az öltözőbe és gyorsan megbeszéltük, hogy kivel mi történt, és ez nagyon jó volt. 

 

 

Kuthy Patrícia: Mint már említettem, Tasnádi Csaba, a Móricz Zsigmond Színház igazgató-főrendezője rendezte a Pál utcai fiúk c. darabot a József Attila Színházban. Ott dolgoztam vele először. Amikor már kezdett körvonalazódni, hogy ki melyik színházhoz szerződik, a direktor úr érdeklődött, hogy tudom-e már, hogy melyik társulat tagja leszek és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem a nyíregyházi színházhoz szerződni. Volt kedvem! 

 

 

Kuthy Patrícia: Nagyon sok volt. Lehet, hogy nem fogom sorrendben mondani, de például Az üvegcipő (Molnár Ferenc: Az üvegcipő - Irma 2003/04), a My fair lady (Lerner-Loewe: My fair lady - Eliza Doolittle 2007/08), a Móricz szerelmei (Forgách András: Móricz szerelmei - Mária 2004/05), a Közelebb (Patrick Marber: Közelebb! - Alice 2009/10), a Valahol Európában (Dés-Nemes-Böhm-Korcsmáros-Horváth: Valahol Európában - Suhanc 2007/08), az Anna Karenina (Lev Tolsztoj–Kiss Csaba: Anna Karenina - Anna Karenina 2012/13).

 

 

 

Kuthy Patrícia: Ebből a szempontból, hál’ Istennek mindenevő vagyok, mert nagyon szeretem többek között a humort, a drámát, a zenés műfajt is. A karakterekkel is hasonlóképp vagyok.

 

 

Kuthy Patrícia: Nyilván attól varázs, mert nem tudom pontosan megfogalmazni, ha tudnám, már nem lenne varázs. De megpróbálom elmondani, mire gondoltam. A színész munkája nagyon sokféle, az egyik nap ügyvéd vagyok, a másik nap hajléktalan, háborúban szakadt gyerek, a következő nap bohóc, szóval valószínűleg sokkal változatosabb a mi munkánk, mint nagyon sok más hivatás, ezért nem lehet ráunni. Mindig van valami, amin folyamatosan töprengeni, gondolkozni kell. Attól függetlenül, hogy nekem ez kvázi napi rutin, mégis varázslatosnak élem meg. Nem tudom megmondani, hogy mitől, de amikor színpadra lépek, sőt már a színházba érve, olyan mintha egy másik világba lépnék be, és ezt nem azért érzem, mert máshogyan néz ki a helyszín. Nem. Minden ugyanolyan, ugyanazt csináljuk mint a többi ember, vagyis dolgozunk. Nyilván ember függő ez az érzés, tehát biztosan az én belsőmben van, hogy így élem meg.  Pedig mostmár nem is olyan rövid ideje csinálom és még mindig úgy hat rám, mint az első pillanatban. Noha rettenetesen izgulós vagyok, mégis megnyugszom a színpadon, mint a kismacskák az alom melegében.

 

 

 

Kuthy Patrícia: Talán lenne, de mivel babonás vagyok nem szoktam ezen gondolkodni.

 

 

Kuthy Patrícia: Igen, ilyen volt például Az üvegcipő is. Ráadásul azt a szerepet teljesen váratlanul kaptam, mert ha jól emlékszem, egy másik darab helyett mutattuk be és utólag azt mondom, hogy egy tökéletes álom szerep volt. Ilyen volt még a My fair lady, ahol énekelni kellett, miközben színészi feladatokban is bővelkedett, igazi kihívás volt. Arról nem is beszélve, hogy nagy kedvencem, Audry Hepburn játszotta ezt a szerepet pár évtizeddel előttem. Úgy érzem, az Anna Karenina is egy álomszerep volt. 

 

 

Kuthy Patrícia:  Fix rituálém nincs, mert ahány szerep, annyi féle módon kell rá készülni. Nyilván utána nézek a történetnek, megtanulom a szöveget, elkezdem keresgélni magát a figurát. (Olyasmi lehet, mint amikor kiskoromban csak fürkésztem a világot.) Ez minden darabnál így van, aztán annak tudatában készülök, hogy milyen típusú a darab, mekkora a szerep, mi az amit tudnom kell a figuráról. Például ha ének van benne, akkor azt is  gyakorlom, ha mozgás, akkor pedig azt. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor a vadászkutya keresi a vadat, szimatol, szimatol, aztán egyszer csak szagot fog.

 

A Közelebb c. darabban például a rendező azt mondta, hogy szeretné ha az egyik jelenetben rúd tánc lenne, és mivel táncos múlttal rendelkezem, úgy gondolta, hogy nekem ez menni fog. Én azért kicsit megijedtem. Nem hagyományos rúd táncról beszélünk, hanem amiből ma már sportot űznek. Ennek elsajátítására volt két-három hetem. Az interneten videókat nézegettem arról, hogyan csinálják. Fizikálisan nagyon különleges felkészülés volt, mert ilyet korábban még nem csináltam. Teljesen autodidakta módon kellet rájönnöm rengeteg mindenre. Álltam már rúdnál, csak akkor az vízszintesen volt a balett teremben, nem függőlegesen. Teljesen más, de nagyon szerettem.

 

A My fair ladynél a tájszólást kellett hitelessé tennem. Egyszer kaptam egy e-mailt valakitől, akinek a felesége nyelvész. Azt írta, hogy a felesége szerint nyelvészetileg teljesen  pontos volt ahogyan  beszéltem. Nagyon örültem annak, hogy nem csak illuziót sikerült kelteni, hanem valóban hiteles volt az alakításom.

 

 

Kuthy Patrícia:  Elsősorban nagy örömöt jelentenek, nagyon jó érzés, ha valamilyen elismerést kap az ember, és tulajdonképpen magam sem tudom, hogy miért, mert nem ezért csináljuk, de mégis jó érzés, ha van egy ilyen pillanat az életben. Soós Imre számomra egy elementáris tehetséggel rendelkező színész volt. Ettől még inkább hatalmas örömmel töltött el, hogy éppen az ő nevével fémjelzett díjat kapom.

 

Domján Edit szintén elképesztő tehetségű színésznő volt. Amikor megkaptam a róla elnevezett díjat akkor eszembe jutott, hogy Az üvegcipőben alakított szerepem, az ő nagyon híres szerepe volt. Izgultam is, mert tudtam, hogy mindenkinek ő jut majd az eszébe és nem tudtam, hogyan fogok vele versenyre kelni. Hogy át tudom-e ugrani az általa magasra tett “lécet”?

 

 

Kuthy Patrícia:  Igen, érdekelne és szeretném is kipróbálni. Azért nem tudok róla mit mondani, mert ennél bővebben, hogy érdekelne és kipróbálnám nem nagyon kerültem még közel a filmezéshez. Kisebb filmszerepeim már voltak, például a Kisvárosban, amikor Nyíregyházára kerültem, pont itt forgatták. Az RTL-en volt a Pasik című sorozat, illetve volt egy nemzetközi kooprodukció, a Perlasca, akinek a története Schindleréhez hasonló, csak ő olasz. Ebben a filmben volt egy kicsi szerepem. Ritkán hívnak castingra és igazából  azt sem volt alkalmam megtapasztalni, hogy jól működnék-e filmben. Viszont nagy bennem a kíváncsiság. Érdekel, ahogy annak idején a szinkronizálás amit módom volt többször kipróbálni és nagyon szerettem. Számomra az az izgalmas benne, hogy nincs idő semmire. Ez alatt azt értem, hogy míg a színházban 4-6 hét alatt tudom beleásni magam a történetbe, itt előttem a szöveg, a film, a mikrofon, fülemen a füles, amiben hallom az eredeti hangot és azonnal jól kell megszólalni. És persze az sem mindegy, hogy mikor. Borzasztóan schlagfertignek kell lenni és ezt nagyon élveztem!

 

 

 

Kuthy Patrícia: Jól tudjátok. Létezik Nagykállóban a Korányi Frigyes Gimnázium, ahol idestova húsz éve van dráma tagozat. Demarcsek Zsuzsa a tagozat vezetője és négy évvel ezelőtt azzal a kérdéssel keresett meg, hogy volna-e kedvem tanítani. Én pedig igent mondtam. Persze totál mélyvíz, hiszen még sosem csináltunk ilyet és fogalmunk sem volt, hogy jól fog-e elsülni. Két osztállyal dolgozunk, illetve az első osztályunk most érettségizett, a másik idén fog. Velük elsőtől kezdve foglalkozunk. Most pedig egy harmadikos csapat került a ”kezeink közé.” Azt mindenképp elmondhatom, hogy nagyon izgalmas velük dolgozni, elképesztő energiákat adnak és mérhetetlen sok dologra megtanítanak ők is! Azért emelem ki a tavaly végzett osztályt, mert ők voltak az elsők, velük együtt és általuk váltunk „tanárrá”, és előttünk váltak fiatal felnőttekké. Csodálatos emberek, istenien tudtunk együtt dolgozni. Maguk sem gondolták, hogy milyen mély dolgokat képesek a színpadon megmutatni. Ők úgy fogalmazták meg, hogy számunkra ők olyanok, mint az első csók. Ebben minden benne van! A most végzősöket sem hagynám ki, mert szintén nagyon klassz csapat, más típusú közösség, de nagyon izgalmas és tehetséges fiatalok! Az újakkal pedig remélem, hogy ugyanilyen tartalmas időket fogunk eltölteni, mint az előzőekkel!

 

 

 

Kuthy Patrícia:  Természetesen ez ember függő, de szerencsére azok a gyerekek akikkel együtt dolgozunk borzasztóan fogékonyak és nyitottak. Ilyesztően több van bennük, mint amit kinézel ebből a korosztályból. Minden év végén vizsgájuk van, ahol hihetetlen ötletességgel oldják meg a feladatokat, és vannak köztük kifejezetten tehetségesek. Megnyugtató, hogy ilyen ez a fiatal generáció.  Annyira jó emberek, jó gondolkodásúak és nagyon érdeklődőek. Persze lehet, hogy velünk ennyire nyitottak és velünk alakult ki olyan kölcsönös bizalom rendszer, hogy tulajdonképpen bármit megcsináltak amit kértünk tőlük. Volt olyan vizsga amikor valamilyen abszurd feladat elé állítottuk őket és soha nem volt bennük kérdés, hogy megcsinálják-e. Borzasztóan örülünk ennek, hiszen ezzel a fajta bizalommal és az ilyen feladatokkal hozzásegítjük őket a kreatív gondolkodáshoz, fejlesztjük a probléma megoldó képességüket, saját magukról is sokmindent megtanulnak és nem csak az profitál aki színész szeretne lenni. Nagyon sok olyan diák van közöttük, aki ezektől az óráktól egy kicsit bátrabb, magabiztosabb lett, bátrabban kommunikált, vagy egyszerűen csak jól érezte magát és fejlődött  a személyisége. 

 

 

 

Kuthy Patrícia:  Kettő táborban is voltunk a nyáron, mindkettőben második alkalommal. Az egyik a Máriapócsi Színjátszó Tábor, ami szintén hosszú évek óta létezik. Vona Éva szervezi. Ebben a táborban négy csoportra  vannak osztva a táborba jelentkező gyerekek, és négy kollega foglalkozik velük. Mindenkinek van egy csoportja. Idén Nagyidai Gergő, Fridrik Noémi, Illyés Ákos és én voltunk. Illetve most volt egy ötödik csoport is, Gulácsi Tamás vezetésével. A tábor egy hétig tart és a lényeg az, hogy szombatra egy előadást kell létrehozni minden csoportnak. Hét közben minden délelőtt vannak különböző óráik, például beszédtechnika, ének, mozgás, színészmesterség, aztán délutánonként mindenki a saját csoportjával foglalkozik. Szombaton van a nagy nap, amikor bemutatjuk a gyerekekkel az  előadásokat. Hihetetlenül aranyosak, pedig nagyon kemény munkára vannak fogva, mert gyakorlatilag reggeltől estig dolgoznak. A dráma tagozatos gyerekeink is részt szoktak venni, és vannak olyanok is akik vissza járnak, úgyhogy szerintem ez egy nagyon sikeres dolog, nem véletlenül működik már hosszú évek óta.

 

A másik pedig Martonvásáron volt, ami tulajdonképpen egy tánc tábor 4-10 éves korig. Tehát egészen pici gyerekekkel dolgozunk. A színház- musical szakterület volt a miénk, és próbáltuk bevezetni ebbe a világba a gyerekeket. Nyilván teljesen más, mint a gimnazista korosztály, tehát teljesen máshogyan kell bánni velük. Nagyon édesek és elképesztőek, ahogyan csinálják amit tanítunk nekik. Többféle óráik vannak, például akrobatika, idén angol órájuk is volt, aztán belekóstolnak a flyingba, ami nem más, mint légtorna. Ez a tábor tulajdonképpen egy családi vállalkozás, mert a nővérem és a férje szervezik, akik egyébként táncosok és balettmesterek. A gyerekek borzasztóan élvezték és hozzáteszem hogy mi is. 

 

 

Kuthy Patrícia: Azt hiszem, már így is eleget beszéltem:)))))