KulturSzalon

Nagyon szegény családba születtem. A szüleim nagyon pici koromban szétmentek, anyám állandóan dolgozott, hogy valahogy megélhessünk. Anyámat imádtam, de ő még csak meg sem ölelt soha. Sokáig azt hittem, biztos nem is az ő gyereke vagyok, csak idetévedtem, itt felejtettek. Lehet túl sokat küzdött, lehet csak ideje nem volt rám, de én egyedül voltam, már két évesen...

 

Túl szegények voltunk, és nem igen voltak barátaim. Nem engedtek sehova, amikor mégis akkor meg én nem mertem mondani másoknak, hogy jöjjön el hozzánk – szégyelltem, ahogy élünk. Az volt az érzésem, olyan szegények vagyunk, hogy még egy apára se futja. Aztán anyám férjhez ment, de ez sem ment simán. Nagyanyám kitagadta. Elköltöztünk a nevelő apámhoz, vidékre. Azt éreztem, végre van családom, és végre tartozom valakihez. Tizenegy és fél éves voltam, amikor az öcsém megszületett, és hamar a "nyakamba sózták“, mert anyámék építkeztek, dolgoztak. Ezt egyáltalán nem teherként éltem meg, életem legboldogabb két éve volt. Voltak barátaim, volt otthonom, "szerelmem" ...és az öcsém örökké velem volt. Aztán anyám megint elvált és megszégyenülve, kényszerhelyzetben visszakerültünk a nagyanyámhoz…

 

Egész életemben "tudni" akartam. Nem tudom mit, de tudni akartam. Bizonyságot valami megfoghatatlanra. Nem voltam rossz tanuló, de a legjobb sem, mert nem az érdekelt, amit a suliba tanítanak. Engem a mítoszok, a legendák, a csillagok, az ókor érdekelt, és minden olyan, amire ma azt mondanám: misztikus. De ez inkább játék volt a részemről, rácsodálkoztam a világ titkaira. Másoknak még fogalma sem volt a Biblia ellenmondásairól, én meg jegyzeteltem. Dänikenről nem is hallottak, én két hatalmas szótárral olvastam – németül (tanítottak nekem két évig németet a középsuliban, de nekem arra nem volt időm). Pedig így nem mindent értettem, de nem sokára magyarul is elérhető lett és amikor már témába voltam, találtam magyar szerzőket is. Egyiptom ott volt, bármikor... történelmébe és mítoszába bármikor elmenekülhettem.

 

Érettségi után dolgozni kezdtem, kénytelen voltam. Azt reméltük, kicsit könnyebben élhetünk majd. Nagyanyám albérletét addigra felmondták, lakás kellett. Egy kényszer kiutalást kaptunk, mert anyám nem tudott lakást venni. Hát igen, a cigánytelep szélén... borzalmas volt... Dolgoztam, nem igen volt hasonló korú körülöttem, csak idősebb. Én voltam a "kicsi". Szerettek, vagy legalábbis úgy tűnt, de senkivel nem voltam "összejárós". Anyám végül megkapta a lakást. Panel. Évekig fizettük, de egész jól elvoltunk.

 

Közben fősulira jelentkeztem, levelezőre, de nem azt tanultam, amit szerettem volna. A logikus döntés az volt, hogy a munkámmal kapcsolatban tanuljak tovább. Dolgoztam, és ott volt a még mindig kicsi öcsém is. Anyámmal váltott műszakba jártunk, hogy mindig legyen, aki vigyáz a gyerekre. Valahogy úgy jött össze, hogy sosem tudtam eleget tanulni a konzultációkra – állítólag jó fejem volt, de valami most "visszahúzott". Amikor személyes összetűzésem is lett az egyik tanárral – feladtam. A tanuláshoz való jogomat kérdőjelezte meg: műszaki pályán harmincnyolc hallgató közül csak hárman voltunk nők. A nőiességem, sőt az emberségem földbe tiporta amikor harmincöt fiú előtt lekurvázott (mert ugye csak a kurvák választanak olyan szakot, ahol csak pasik vannak). Lemondtam a fősuliról, vérig sértve.