KulturSzalon

Tudod, néha (mindig) nézegetem itt az fb-n a megosztásokat és van, hogy „kinyílik a bicska a zsebemben“. Az ilyenektől: „Ne állj bosszút azon, aki megbántott. Egy nap átéli majd, amit veled tett, és ha szerencséd van, a sors megengedi majd, hogy végig nézd“. Én is hajlamos vagyok lájkolni, és megosztani az ilyesmit (főleg, ha rossz hangulatom van – Skorpió Hold idején....). Tetszetős kis mondatocska, ez tény. DE! Végig gondoltad igazából, miről is van szó? Elmondom: megbántottak, ezért sértett vagy. Akit bántanak, ösztönösen védekezik! Ahogy tud. Ez a bosszúvágy – azt akarod, hogy ugyanazt a fájdalmat érezze, amit te. És ütsz vagy dumálsz, vagy millió mód lehetséges, ahogy az ember képes „visszavágni“. A jó tanács szerint ezt nem kell megtenned – elintézi a Sors (a Karma, az Isteni Büntetés, az Univerzum Törvénye nevezd, ahogy akarod) és te végignézed. De ha nincs benned bosszúvágy, akkor miért kellene végignézned? Ha meg végignézed, akkor örömmel tölt el a másik szenvedése – jó, hívhatod ezt kárörvendezésnek is, de szerintem ez akkor is „bosszú“. Csak nem te vagy a „kivitelező“ – valaki másra bízod a „piszkos melót“. Az én olvasatomban mindez minden, csak nem jóság és valószínűleg nem is „megvilágosodott“ viselkedés. Ez inkább gyávaság és hazugság. Hazudsz magadnak, hogy te milyen jó vagy, mert megbocsátasz annak a rohadéknak, aki bántott; hogy nem érdekel többé mi történik vele; hogy túljutottál mindenen...de ez nem igaz!

 

Hasonló a bajom a „pozitív gondolkodással“ is, sokan „hű de pozitív vagyok“ hangulatot hoznak létre magukban (legalábbis gondolataik nagy része azzal van elfoglalva, hogy „csak csupa jó és szép dologra gondolhatok, és akkor rohadt gazdag, sikeres, boldog, stb. leszek“. Csakhogy ez sem igaz! Ha így közelítesz a dolgokhoz, az nagyjából olyan, mintha egy focimeccsből csak a bírót látnád! Nem tudnád, mi történik a pályán, hogy ki vezet vagy épp ki esett hasra, esetleg, hogy ki rúgott gólt – csak az ítéleteket látnád, nem éreznéd a küzdelem és a játék szépségét, nem lennél képes átvenni a közönség lelkesedését, és nem legeltetnéd közben a szemed a jobbnál jobb pasikon. Sokáig én magam sem értettem az ösztönös idegenkedésem ezekkel a témákkal kapcsolatban – és persze jött a „negatív vagy“, meg „depressziós vagy“ diagnózisa, és én el is hittem, hogy így van. Ma már nem tartom magam se negatívnak, se depressziósnak, esetleg a dilis szóba jöhet...

 

Szóval nem értettem, mi baj van velem. Ekkor már volt némi fogalmam az asztrológiáról és kezdtem érezni a pszichológiával való szoros összekötődését. De nem sok ismeretem volt a témában. Csupán az alapszemélyiség típusokat ismertem, és Freud mélyen a hétköznapi gondolkodásunkba ivódott elméletét a szexuális elfojtásokról (ami konkrétan annyi, hogy minden bajunk okozója a p.na...függetlenül attól, hogy melyik nemhez tartozol). Szóval elkezdtem nyomozni: mi az elfojtás, mi az érzelem, mi a harag?

 

Hosszú és kemény munka volt ez, ami nem kevés fájdalommal járt. Az önmagadba vezető úttól nincs nehezebb. Szép lassan ráébredtem, hogy az érzéséket – akár jók, akár rosszak – igenis meg kell élni. Ha mérges vagy, tombolj, ha szomorú vagy, sírj, és ne hallgass senkire, aki azt mondja, hogy légy erős! Merj gyenge lenni! Merj félni! Merj hisztizni! Ez az egyetlen módja, hogy valóban megszabadulj az érzéseidtől – ha tudomásul veszed, hogy hozzád tartoznak, hogy egyáltalán nem kell jónak és rendesnek lenned! Ez az egyetlen módja, hogy megtudd, mi minden van benned nagyon-nagyon mélyre ásva, és akkor jön, szép lassan, minden előjön a felszínre. Azt hiszed, már beleőrülsz, hiszen fogalmad sem volt arról, mi minden van benned – ott mélyen. Tiltakozol: ez nem kell neked – de szorít és nem enged mindaddig, amíg azt nem mondod: igen, ez én vagyok, tudok haragudni, tudok gyűlölni, tudok lebecsmérelni és szándékosan bántani mást. Tudok figyelmen kívül hagyni másokat, tudok kirekeszteni és elhagyni másokat – mindazt tudom, amit velem tettek és, ami nekem olyan rosszul esett... rájössz, hogy mindez mélyen emberi, megtapasztaltad mindazt, amiről úgy gondoltad, hogy képtelen vagy rá, és arra is rájössz, hogy mindezekre bárki képes, bárki ellen. Mert így működik az ember. Nincs jó és rossz, mindkettő én vagyok. Amikor ezt felismered, akkor már nem keresed többé a fájdalmat. A részeddé vált, de már nem akarod többé megélni. Ekkor válsz képessé a megbocsátásra. Megbocsátasz magadnak: mindazért a „nem szeretem dolgokért“, amelyek benned vannak.

 

 

Úgy látszik, hogy a dühöm, az indulataim, a kétségbeesésem és érzéseim egy részét – ha nem is túl könnyedén – de ki tudom magamból írni. A magányomat viszont nem, ilyenkor kell valami, ami lábon tart. Sokáig, nagyon sokáig a munkám volt az, ami ezt a „lábat“ megadta. Kell valami, amiben az ember azt érezheti, jó, hogy ér valamit. Jó ideje tudom, ezt az érzést már nem kaphatom meg a munkától. Talán életkori sajátosság ez, nem tudom. De azt tapasztalom, hogy nagyon sokan belefáradtunk az igahúzásba, a felesleges harcokba és a kicsinyes intrikákba. Az ember szívesebben elbújik ezek elől, minthogy részese legyen. Ennek viszont ára van, egyszer csak azt veszed észre, hogy nem vesznek észre… Ó, nem, nem gondolom, hogy mindenki szemét, és nem figyelnek rám. Biztos vagyok benne, hogy ezt az érzést te is megtapasztalod – előbb vagy utóbb (a különbség talán csak annyi, hogy én ezt ki merem mondani, nem akarom magamnak azt hazudni, hogy „hú, de jó vagyok“!). Szóval kell valami, ami „megtart“. Ilyenkor jönnek a képek.

 

Most utazni hívlak. Egy olyan vidékre, ahol talán sosem jártál. Egy világba, ahol nem létezik semmi és senki. Nincsenek szabályok és nincsenek elvárások. Nincs megfelelés és nincs nem megfelelés sem. Semmi nincs, csak te. Bármit megtehetsz, semmi és senki nem állíthat eléd akadályt...

 

Nos? El tudtad képzelni? Neeem? Miért nem? Mi köt meg? Ebben a világban nincsenek számlák és nincs munka. Nincs betegség és nincs kényszer a létfenntartásra. Minden megy a legtermészetesebb útján. Még mindig nem megy? Jah, igen....nincs megkötés, és mégis megállít valami. Valami olyasmi, hogy „ezt nem tehetem meg a gyerekemmel, a férjemmel, a barátaimmal, az anyámmal...stb. szemben“. Hát nem furcsa? Pont azok az érzéseink kötnek meg a legjobban minket, amelyek a leginkább arra hivatottak, hogy segítsék a kiteljesedésünket. Igen, van abban valami, hogy „csak az tud minket bántani, akit szeretünk“. Persze, erre sem – mint annyi minden másra – nem csak egyedül én csodálkozom rá. Jó ideje a vérünkbe ivódik ez a tudat és érzés. Nem akarjuk magunk megkötni, nem akarunk felelősséget – ez a szingli lét titka. Hogy ez jó vagy sem, lehet rajta vitatkozni. Nem mindig kellemes, mert az ember nem szeret magányos lenni. De kevesebb esélyünk van arra is, hogy érzelmileg kifacsarjanak bennünket. A csigaház menedék és börtön. A börtönből pedig nagyon nehéz kiszabadulni. Ahhoz minimum egy szőke herceg kellene (de azok nem sokkal a dinoszauruszok után kihaltak…).

 

Szóval, most dőlj hátra és gyere velem meseországba. Emlékszel, mi volt a kedvenc játékod gyerekkorodban? Sokan erre a kérdésre gondolkodás nélkül rávágják, hogy a fogócska vagy a bújócska. Amikor megkérdezem, és még mi, értetlenül néznek rám. Ennyijük maradt a gyerekkorból. Pedig mennyi minden más játék is volt! És biztos vagyok benne, hogy te is kipróbáltad jó részüket. A nagy kedvenc persze a „papás-mamás“, mondhatnám, vezeti a listát. Én valahogy ebből mindig kimaradtam az óvodában és senki sem szólt, hogy ez milyen fontos, annyira, hogy akár erőszakkal is helyet követelhet benne az ember magának – egy sokadik testvérként, vagy a „gonosz mostohaként“, szóval, nem voltam erőszakos, ezért általában kimaradtam belőle – nem is tanultam meg semmit a „pasiról“, a „nőről“, a családról. Ebben a játékban a gyerek szerepeket tanul, a felnőttkor szerepeit, ezek az első „tapasztalatok“ a családról, összetartozásról. Tapasztalat nélkül pedig nehéz eligazodni a „gyakorlatban“, de valljuk be, elég hülyén nézne ki, ha bekopognék az óvodába, hogy papás-mamást akarok játszani.

 

A szerepjátékok fontosak a személyiség kialakulásában, de én most nem ezekre a játékokra gondolok (amikor orvosost, vagy tanárost, stb. játszottál). Van egy másik féle „szerepjáték“ is – az igazi „mesevilág“. Amikor nem tanulandó mintákat akar követni a gyerek – csak szárnyal a fantáziájával. Na, ez az igazi! Amikor nem orvos, hanem tündér, vagy boszorkány akarsz lenni. Amikor király vagy lovag akarsz lenni, amikor varázsló vagy kalandos felfedező akarsz lenni, amikor a szegény vándorlegény, vagy az okos lány akarsz lenni. Na? Emlékszel már? Persze a legtöbb lány hercegnő akar lenni, de ez már megtévesztő szerep (a médiának erős a befolyása). Ezekben a figurák elég könnyen felismerhetőek. A jungi archetípusok, a személyiség legfontosabb tényezői, a tudatalatti legbefolyásosabb meghatározói. Aki szívesen volt gyermekkorában „felfedező“, az felnőttként is érdeklődő, kutató, boncolgató típus – már amennyire képes volt „alapegyéniségét“ megtartani, mert a környezetünk mindent elkövet, hogy a saját ízére formáljon minket. A „király“, az persze mindig elől van, vezető egyéniség, aki lehet zsarnok, de lehet bölcs uralkodó is. A lovag, a hős, aki mindig segít, nemes érzelmek és szándékok vezérlik. Ehhez közel áll a „katona“, de ebben a szerepben is erős a külvilág befolyásoló hatása. A varázsló vagy a boszi, aki mindent tudni akar és végtelen hittel, a csodák létezésének biztos tudatával néz a világba. A tündér, aki szintén varázsol, de tudását bájával „leplezi“, a vándor az örök nyughatatlan, a nagy utazó, stb.

 

Szóval? Te ki voltál? Ki vagy…?

 

 

Történt velem valami, amit fel kellett dolgoznom, helyre kellett raknom magamban. El kellett döntenem, hogy beengedjek-e valakit újra az életembe és vele együtt a kidobottság, értéktelenség, semmibe vettség érzését – az állandó ideg és gyomorbajt. Vagy a szabadságot és a nyugalmat választom, még akkor is, ha ennek örök egyedüllét az ára. Az utóbbi mellett döntöttem. Nem volt könnyű – de talán érthető. Szóval, most itt vagyok újra, és várom, hogy talán lesz kivel beszélgetnem. Mondanivalóm akad bőven.

 

Most például van megint egy régi "mesém".

 

A mese szerint valaha régen istenek, félistenek (héroszok) és emberek együtt éltek a földön. Ám az emberek csalódást okoztak az isteneknek - "elhagyták őket". Az ember rossz lett. Önző és gonosz. Az istenek egyre kevésbé tudták elfogadni az emberek kevély viselkedését, ezért szép sorban visszatértek égi lakóhelyükre. Az emberek magukra maradtak. Vagyis csak majdnem. Mert volt az istenek között egy lány, Aszteria, aki mindezek ellenére bízott az emberekben. Amikor éheztek, enni adott nekik. Egész pontosan megtanította őket a gabonafélék termesztésére és felhasználására. A Szűz nagyon sokáig az emberekkel maradt, ám végül ő is úgy döntött, jobb, ha távozik. Ő is visszatért az égbe, ezzel menthetetlenül magára hagyva az elvetemült embert. Akadtak azért, akik megpróbálták maradásra bírni, és biztatták: az ember megjavul, visszatér az istenekhez. Aszteria azonban elment, de mielőtt végleg elbúcsúzott, megígérte híveinek, hogy egyszer majd visszatér az emberek közé. Azóta is abban reménykednek az emberek, hogy a Szűz visszatérte elhozza majd az Aranykort.

 

Természetesen Aszteria is látható az égen: mi más lehetne, mint a Szűz csillagkép – kezében az embereknek adott ajándékával, a búzakalásszal.