KulturSzalon

Amiről most írok az egyáltalán nem nagy horderejű dolog. Ha veled hasonló dolog történik, valószínűleg észre sem veszed – az én gondolataimat azonban a végtelen felé kalandoztatta el. :)

 

Az történt, hogy egy rövid, de halaszthatatlan utazást kellett tennem a városba. Amolyan "egyik vonattal megyek, a másikkal jövök" módszerrel. Sokan vagyunk ezzel így – ha valami fontosabb elintézni való akad: irány a város.

 

Szóval már hazafelé tartottam, és vártam a peronon a vonatot. Tudtam, nem sokat kell várnom, perceken belül bedübörög majd a szerelvény. Sokat utazom, ezért azt is tudom általában, hogy a vonatok hogyan állnak meg. Én mindig a szerelvény vége felé tájolom magam – ez a kényelmes a hazai leszállásnál. Álltam és vártam. Rengeteg diák volt a peronon – hazafelé tartottak az iskolából. Én csendesen megálltam magamnak – egyedül. Aztán, amikor a vonat jött – pontosan úgy, ahogy terveztem – az utolsó kocsi utolsó ajtaja pont az orrom előtt állt meg. Tettem néhány lépést az ajtó felé – de hiába, a sodródó ifjúság persze sokkal fürgébb nálam. Ez nem is zavart különösebben. Megálltam az ajtó mellett és végig néztem, ahogy ifjúságunk tagjai szilaj önelégültséggel felkapaszkodnak a szerelvényre, harsányan tudtára adva a világnak, hogy "itt vagyunk, létezünk, megjöttünk". Ezek a növendékek, hát igen...a kisebbséghez tartoztak. Ahogy felléptek előttem a szerelvényre, az arcukról végtelen megelégedés és önteltség sugárzott: "beelőztünk nyanya". Ezen a viselkedésen csendesen elmosolyodtam. Ezek a fiúk most egójuk sikerét élték meg azzal, hogy egy vonatra hamarabb felszállhattak, mint egy közel ötven éves nő. A megelégedés csak úgy sugárzott róluk. Mosolyom oka pedig az volt, hogy éreztem a "győzelmüket", viszont tudom: az életben ettől vagy ehhez hasonló helyzetektől soha nem fognak nagyobb sikereket elérni.

 

Tehát ez a 7-8 fiú felkapaszkodott, majd követte őket két-három láthatóan jól szituált, nem a kisebbhez tartozó gyerek. Ők csupán arra figyeltek, hogy minél hamarabb feljussanak, és az előző csoporttal nehogy bármilyen konfliktusba vagy kapcsolatba kerüljenek. Sugárzott belőlük a világ felé mutatott közöny. Ők csak magukkal törődtek. Aztán a sorban egy jelentéktelen külsejű fiúcska következett, és ő okozta az igazi meglepetést. A fiú karjait enyhén széttárva megállította a mögötte sorakozó 8-10 embert, és intett: tessék menni. Nem mosolygott, egyáltalán nem, de az arcán valami sokkal értékesebb dolog volt látható. Bocsánatkérően és bűntudattal nézett rám. Mintha bocsánatot kérne nemcsak társai, hanem az egész világ nemtörődömségéért, önzéséért...

 

Felszálltam a vonatra, a kavarodásban a fiúcskát szem elől tévesztettem. A vonaton pedig mélyen a gondolataimba zuhantam.

 

Ez a fiú reményt ad...reményt arra, hogy egyszer talán még újra megtanulhatunk egymásra figyelni, hogy egyszer talán nem az lesz az ember legfőbb törekvése, hogy a másikat legyőzze, vagy eltapossa...reményt arra, hogy nincs teljesen elveszve még a világ.

 

 

Helló Idegen! Üdvözöllek, rég hallottam rólad és Te is rég hallottál rólam. Ha figyelemmel kíséred a megosztásaimat és bejegyzéseimet, rájöhettél, hogy gyakran aktuális olvasmányaimból adok szemelvényeket. Nyilván olyanokat, melyek valamilyen oknál fogva mélyen érintenek. Persze az ember a fizikai világban él. Hatások érik más irányokból is – leginkább más emberekkel való kapcsolataiban. A belső ráeszmélések és a külső hatások nemigen választhatók el egymástól: ezek közösen azok, amelyek meghatározzák érzéseinket, megnyilvánulásainkat. Azt mondják, az ördög a részletekben van elrejtve, de talán nem csak az ördög. Mégis, miről beszélsz? – kérdezheted most jogosan. Hát most egy téren és időn átívelő történetet mesélek el. Összeolvad benne múlt és jelen – és valami, amiről én magam se tudom, mi is az.

 

Már tudod rólam, sokat foglalkoztat a lét a milyensége, a lélek és a psziché „megfejtése“. Most azonban nem igazán ez a lényeg. Előszedtem egy régi olvasmányomat – valamiért vissza-visszatérek egy-egy műhöz. Sokszor tapasztalom meg, hogy vannak dolgok, melyeket évekkel ezelőtt egyszerűen képtelen voltam megérteni, felfogni – később pedig valami megmagyarázhatatlan „kényszertől“ hajtva, újra előveszem a régi könyveket, gondolatokat, érzéseket és az összefüggések hirtelen „összeállnak“. Ezt nevezik talán tapasztalatok általi megértésnek, az öregedő ember megszerzett bölcsességének – nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy mindannyian megtapasztaljuk olykor ezt. Az ember sosincs „kész“ – nem lehet. A testével együtt belső Énje is folyamatosan változik – mindhalálig („...és még azon is túl...“).

 

Most Hamvas Béla Scientia Sacra című műve van nálam „napirenden“. Van egy rész, amikor az ősi iráni hagyományokról mesél, és az abban megjelenő „asa“ kifejezésről. Nincs igazán pontos jelentése ennek a fogalomnak. A „megszenteltség“, az „áldottság“ talán a legkifejezőbb és legközelebb álló értelmezések ehhez. De! MITŐL LESZ VALAMI ÁLDOTT VAGY MEGSZENTELT? Hm, mai világunk hétköznapi emberének erről nem sok fogalma van. Csak érez ezzel kapcsolatban valamit, valamit, ott mélyen belül, de megfogalmazni már nem tudja. Nem is lehet – mert „a szó kevés erre“. Valamiféle kevert érzés a „jóság“, „adás“, „szeretet“ fogalmakkal kapcsolatban. A lényegét tekintve mindabban megjelenik az „asa“, ahol az ÉN eltűnik, ahol nem az egyén kerül a középpontba, ahol nem a fizikai világ értékrendje a számottevő, ahol egyszerűen csak van a „jó“.

 

Jó tíz éve már, volt egy szokatlan hobbym. Éveken át estéimet játékok készítésével töltöttem. Horgoltam, kötöttem babákat és állatkákat. Később rongydarabokból kézzel varrtam minden elképzelhető és nem elképzelhető figurákat. Szivacsdarabkákkal töltöttem meg őket. Egyik másik igen jópofára sikeredett. A gyermeki énem sokáig nem hagytam meghalni magamban – ez nekem is jó játék volt, de leginkább a környezetemben élő gyermekek élvezték ennek „terméseit“. Szóval, élveztem ezeknek a játékoknak a készítését, és szívesen, örömmel engedtem őket „útjukra“. Nem tartoztak hozzám csak addig, amíg a „világra hoztam“ őket. A sors úgy hozta, hogy olyan munkatársakat kaptam magam köré, akiket mélyen a szívembe fogadtam. Magam se tudtam miért, de hálát éreztem irántuk. Hálás voltam nekik minden napért, azért, hogy „befogadtak“, hogy „elfogadtak“, hogy velem voltak. Jól éreztem magam velük. És egyszer közeledett egy Karácsony...valamit adni akartam nekik. Valamit, ami talán elmondja, mennyire a részeimmé váltak. Hát kézen fekvő volt, hogy készítettem nekik is egy-egy figurát. Mivel voltak gyermekeik, gondoltam, a gyerekek majd elszórakoznak a játékokkal egy darabig – a szülők pedig annak fognak örülni, ahogy gyermekeik örülnek. Így a játékok egy Karácsony előtti szolgálatban „útjukra indultak“.

 

Eltelt tíz év, vagy talán több is. Elszakadtam abból a munkakörnyezetből, volt munkatársaimmal alig, vagy egyáltalán nem találkozom. Mindannyian éljük saját életünket. A napokban egyik kedves munkatársam megosztott egy fotót. Először fel se figyeltem a háttérre. Ő figyelmeztetett rá. Szent Ég...!! Az én kutyusom ott „aludt“ a kanapé tetején, a kolleganőm fejénél... Az érzések mély kavalkádja fogott el. Ennyi év után ott volt az „asa“. Az én „asám“. Alig-alig beszéltünk egymással az évek alatt. A gyermek már rég felnőtt, de a kutyus „ott maradt“. Minden nap ott voltam hát én is velük...

 

Hát mi ez, ha nem áldottság? Ott lenni, jelen lenni valaki életében. Ok nélkül, feltétel nélkül – csak szeretettel. Nem is tudva róla. Érezni azt a megfoghatatlan valamit, ami összeköt minket – időtől, tértől, megnyilvánulásoktól függetlenül. Köszönöm Zsuzsa, hogy megtanítottál erre!

 

 

Négy éve már, hogy elkezdődött személyes pokoljárásom – a leghosszabb utazásom, amelyen valaha is részt vettem. Persze, most joggal azt mondhatod, hogy „mit panaszkodsz állandóan, másnak is van baja, és mégis él”. Nem panaszkodom, csak mesélek. Nagyon jól tudom, hogy mindenkinek akadnak gondjai. Kinek ilyen, kinek olyan, kinek rövidebb ideig, kinek hosszabb ideig tartóan. Én soha sem erről beszéltem. Arról a „sorfordító” érzésről beszéltem, amely valóban csak egyszer-kétszer ér el minket életünk során. Arról, ahonnan minden megváltozik. Persze, ez sem pontos megfogalmazás, hiszen a külső szemlélő számára nem igen érzékelhető az a változás, amely ilyenkor végig lüktet az ember egész bensőjén – mondhatnám, a lelkén. Sokat tanultam ez alatt a négy év alatt. Minden értelemben. Tanultam magamról, a világról, az emberi kapcsolatokról. A mély lelki válság rákényszerített, hogy az egész életemet másképp lássam – meglássam benne a valódi miérteket és hogyanokat. Ma már tudok mosolyogni – sőt hangosan nevetni, könnycsorgásig. Valami szép lassan a helyére kerül bennem. Tudom, hihetetlen, de ezt az érzést csak valóban az tudja megérteni, aki átélte. Aki átélte, hogy megtapasztalja saját személye és élete semmibe vevését, saját kicsinységét, saját tehetetlenségét. És itt nem egy-egy kialakult szituációról van szó – az csak elindítja (ha elindítja) ezt a folyamatot. Ezen a ponton az ember már nem a konkrét helyzetet akarja megoldani, vagy megvizsgálni. Itt az egész lényét, az egész életét próbálja „egyenesbe” hozni.

 

Megtanultam elfogadni mindent és mindenkit olyannak, amilyen. Azt is megtanultam, hogy nem kell azonosulnom semmivel és senkivel, ha nem tudom magaménak érezni a gondolatait, az értékeit. Csak ott és azokkal maradok, ahol jól érzem magam. Ha ennek az a végső eredménye, hogy magányos, kitaszított és meg nem értett leszek – nos, az egyedül az én gondom. Senki nem fog sem segíteni, se megérteni. Mindenki csak a saját gondját képes igazán átélni – így vagyunk mi, emberek beállítva. Tudunk megértők lenni, tudunk a másik felé sajnálatunkat kifejezni – de nem tudjuk átélni az érzéseit, csak részeket vagyunk képesek megérteni a másik emberből (és kevesen vannak, akik az átlagtól nagyobb részeket képesek megérteni).

 

A négy évem folyamatos és állandó tanulással telt el. Megkérdezheted, ennek meg mi értelme. Miért foglalkozol olyan dolgokkal, amelyekből soha nem lesz hasznod. Lehet, igazad van – soha nem lesz ez pénzt hozó (legalábbis nehezen képzelem el), mégis azt mondom, volt értelme. Figyeltem magam, a reakcióimat és persze figyeltem a környezetemben lévő embereket is. Felismertem, bárkinek bármilyen gondja van, az mindig ugyanarról a történetről szól – csak számtalan megnyilvánulási formában. Amikor megsiklik életünk, egyetlen dolog a valódi ok: elveszítjük saját belső biztonságunkat. Az egész életünk erről a harcról szól. Ezt a belső biztonságot igyekszik a sors elvenni tőlünk – és előbb-utóbb sikerül is neki. A kérdés az, hogy sikerül-e felállni ebből, és a semmiben megtalálni valamit, valamit, ami értelmet adhat életünknek.

 

Menj ki az utcára, beszélgess emberekkel, panaszáradatok fognak érni. Mindenki acsarkodva, vonítva szidja a Holdat, mint a farkasok. Ki a kormányban látja ezt a Holdat, ki a férjében, munkájában, stb. Divat vonítani, divat az életet nehéznek és bizonytalannak beállítani. Hát...életem derekára az optimizmusomat sikerült letörni és én is beálltam a vonító farkasok közé. Vonítottam és sírtam, dühödten marcangoltam saját húsom...és a többi farkas ügyet se vetett rá: más dolguk volt, ők is harcoltak a Holddal. Amikor elkezdtem megfigyelni dühödt harcukat, akkor értettem meg, hogy a vonítás és acsarkodás hasznos dolog – de csak addig, amíg saját tehetetlen dühünket, feszültségünket ki tudjuk engedni.

 

Jó ideje már, hogy nem vonítok – csak figyelek. Figyelnem kellett magamra, a környezetemre ahhoz, hogy megtaláljam a hogyan továbbot. És megtaláltam. A feladatom már nem vonítani a többi farkassal, most meg kell tanulnom a farkasokkal táncolni...