KulturSzalon

Néha az élet valóban úgy működik, hogy csak tocsogsz a langyos pisiben, ácsorogsz, és nem történik semmi. Aztán, amikor már majd megdöglesz az unalomtól, keresel magadnak valami "fontos elfoglaltságot". Eleinte lehet komoly erőfeszítéseket igényel, hogy meggyőzd magad arról, ez az épp aktuális "mánia" milyen fontos a számodra. Aztán egyre mélyebben lefoglal a téma, és lassan elkezdi kitölteni a gondolataidat, az üres perceidet. Egy idő után még az is előfordulhat, hogy minden mást ennek vetsz alá. Ekkor jön a Sors, az Élet – nevezd ahogy akarod – és hirtelen rengeteg mindent zúdít a nyakadba. Felgyorsul minden és minden rendkívül fontossá válik. Te csak kapkodod a fejed, végül már azt se igazán tudod, mihez is kezdj tulajdonképpen. Épp ez a tudatos élet titka: ezerfelé aprózódva tudni kell eldönteni, mi a valóban fontos. Ez persze mindenkinek más, de vajon fel tudjuk-e ismerni, hogy mit akarunk valójában? Ki tud-e nyílni a szemünk önmagunkra? Azt hiszem nem mindig. Ezt elfelejtik nekünk megtanítani. Az idősebb emberekből áradó nyugalom és bölcsesség még hiányzik belőlünk – mire megszerezzük, addigra meg már késő. Hány ember mondja: ha újra kezdhetném, mennyire másképp csinálnám! De tényleg másképp csinálnánk?

 

Amikor az ember valamiben dönt – vagy épp csak hagyja, hogy sodorják az események – mindig az adott pillanatnak megfelelő tudásával ítéli meg a helyzetet. Abban a pillanatban a tudatossága, bölcsessége nem lehet több. Ez van – ebből kell gazdálkodnia. Takács Tibor könyvei nagy hatással voltak rám. Egyik leglényegesebb tanítani valója az, hogy az ember soha nem tud önmaga ellen tenni és dönteni. Mindig amellett döntünk, és azért cselekszünk, amit éppen akkor helyesnek tartunk – legalábbis a saját magunk számára. Ezt a döntést pedig alapvetően két tényező befolyásolhatja. Ugye tudod már? Az ész vagy a szív. A legtöbbször azt a tanácsot hallhatod: hallgass a szívedre – az az igazi út. Na de mi van olyankor, ha tudod, hogy amit a szíved súg, abból nem jó dolog fog kisülni. Mész a szíved után, az eszed pedig azt mondja: ez rohadtul fájni fog. Ki nyer? Belemész valamibe, amiről előre tudod, hogy meg fog viselni. De miért teszed meg? Mi kényszerít erre? Az ember szándékosan nem akar rosszat magának. Vagy mégis? Ezt neveznék ugye mazochizmusnak. Amikor a szenvedés jelenti a célt. Ezt sosem értettem igazán, mi az, ami ebben előre viheti az embert. Ma sem értem, de nyilván vannak ilyen emberek. De van egy másféle oka is a "rossz" vállalásának. És ez az igazi "titok" – amikor azt mondod, nem tudom miért kell megtennem, csak azt, hogy meg kell tennem. Ha találkozol ezzel a szituációval, mélyen elgondolkodsz a Sors működésén, a miérteken. Rágódsz és elmélkedsz, végül feladod: "Isten titkai kifürkészhetetlenek"...

 

Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik nyíltan és őszintén mondták: hiszek Istenben. Úgy gondoltam, hogy ehhez valamilyen végtelen nagyságú lélek szükséges. Hinni valamiben, amit sosem láthatok, nem beszélhetek vele, nem foghatom meg – számomra ez elképzelhetetlen volt. Aztán egyre többet láttam a világból, egyre többet ismertem meg a lélekből. Ma is felteszem gyakran a kérdést: vajon igazán őszinte a hited? Meggyőződésem, hogy a hit önmagában kevés. A hit őszinteségéhez a bizonyosság szükségeltetik. Az egyik legelgondolkodtatóbb "felfedezésem" az volt, amikor a világ legnagyobb elmélkedőinek és gondolkodóinak sorsáról olvastam. Mind mély Isten-hittel rendelkeztek! Darwin ugyanúgy, mint Szentgyörgyi professzor. A legnagyobb elmék...ez csak a véletlen műve lenne?

 

 

Úgy látszik, nem megy nekem ez az ismerkedősdi. Bennem a hiba, kétségtelen – de, ami nem megy, nem kell erőltetni. Persze erre mondhatod, hogy az életben meg kell küzdeni a jó dolgokért, mert ne várd a "sültgalambot", semmi sem hullik csak úgy az öledbe. Ez valószínűleg igaz is. A jó dolgokért valóban küzdeni kell. És jön az örök nagy kérdés: kinek mi a jó? Van aki, a lepedőkön keresi a boldogság örök titkát, és van aki a saját lelkében. Én az utóbbi csoportba tartozom. Az "együnk, igyunk, szeretkezzünk, és akkor minden jó lesz" nézőpont nem az én világom. Idegen tőlem. És, ha ez világ csak ettől működik, akkor valóban egy eltévedt E.T. vagyok. "Élvezd az életet, és fogadd el, amit ad" – mondják nekem sokszor, és jó tanácsként is sokszor ezt olvasom. Valóban, nem tudom az életet élvezni, és nem tudok ezzel a fajta állásponttal mit kezdeni. Idegesít, amikor apró kis célzások, szebben fogalmazva flörtök, azt a valamit, ami én vagyok, beszűkítik egy tenyérnyi területre...vágással a közepén. Nem azt akarom élvezni, hogy valaki mellém kerül egy estére, és "jól táplálja" az érzékeimet. Azt akarom élvezni, amikor valaki mellém kerül egy életre és egy akar velem lenni. Mindennek meg van a maga ára, és lehet ennek az álláspontnak az az ára, hogy sosem fogom elérni a célom. És akkor mi van? Annyi mindenki megkeseredett és csalódott már az életben! Mindenki, aki valaha is a földre született, belehalt a saját életébe. Nem én leszek az első és az utolsó se. Most persze azt gondolod, hogy szegény pasikat becsmérlem vagy nézem le. Nem. Ők így vannak beállítva. Ők az örök vadászok, ez a dolguk – mindaddig, amíg azt gondolják, hogy ennyiről szól az életük. "Állj meg végre!" – minek? Ha én nem állok meg, majd meg áll ezer másik. Semmit nem számít: darab, darab.

 

Mégis egyre több ilyen beállítottságú ember kerül hosszabb-rövidebb időre az életembe. Na már most, vagy valóban ilyen az ember, és ez az általános felfogás, vagy azért kerülnek az életembe, hogy valóban megtanítsanak valamire. Ha második esetről van szó...hát nem irigylem őket. Nem vagyok könnyű eset. Nehéz megtalálni hozzám a kulcsot, gyakran én magam se tudom hova tettem…

 

 

Az Életeken át nem csak az én történetem és nem csak Vadkacsa és Hapy története. Mindannyiunk története ez. Valamennyiünket ugyanazok erők és kötések működtetnek. Mind ugyanazokra a kérdésekre keressük a válaszokat és mind ugyanazokat az álmokat kergetjük. Sok kérdést felteszek, és sokat nem válaszolok meg. Mert bár a kérdéseink ugyanazok, a válaszok mindig mások. Az Életeken át-ban az én válaszaim vannak, a tieid valószínűleg sokban eltérnek ettől, sokban mások – de valahol a végeredményeket tekintve mégis ugyanazok. Azt kérdezed tőlem mi a feladatunk ebben az életben, mi az amit meg kell találnunk, miért vagyunk itt? A válaszom egyszerű, azért hogy megtaláljuk a szerelmeinket. Az Istenhez és az emberekhez kötődő szerelmeinket. Ez az egyetlen erő, ami előre visz minket, és minden más csak ezek következménye. Vadkacsa és Hapy története sohasem ér véget. Az idők végeláthatatlan folyamatában újra és újra szövődik a történet. Mindig más helyeken, más szituációkban, de a lényeg mindig ugyanaz: megélni az összetartozás érzését. Ha úgy tetszik és képes vagy hinni a reinkarnáció elméletében, felfoghatod úgy, hogy ugyanaz a lélek éli a történeteit, más korokban és más testekben, más döntésekkel és más lehetőségekkel. Hogy a történetnek boldog vége lesz e? Ki tudja? Ahogy mi sem tudjuk, hogy boldogan halunk e meg. Az ember örök vágya, hogy törekedjen erre a boldogságra. Az Elveszett Paradicsom megtalálásának vágya az egész írott történelmünket meghatározza, benne van minden megszületett könyvben, festményben, szoborban, városban és tájban. Benne van mindenben, amit csak ember valaha is létre hozott. Igen, az én személyes Paradicsomom korántsem biztos, hogy ugyanolyan, mint a tied. Én – vén fejjel – találtam valamit ebből a Paradicsomból, méghozzá az írásaimban, a képeimben. A ki nem mondott vágyak, érzések és gondolatok egyszer utat törnek maguknak – ebben őszintén hiszek. Nálam így törnek elő, nálad lehet másképp. Az a világkép, amelyet egyre inkább magaménak érzek, sok embernek idegen és elfogadhatatlan, és én nem is akarom senkire se ráerőltetni az igazságaimat. Abban viszont majd mindenki egyetért, és gyakran hangoztatjuk is: Isten a maga képmására teremtett minket. Ha ez így van – és minden vallás ezoterikus tanítás szerint így van – nem jelent se többet, se kevesebbet, minthogy Isten saját teremtő erejével ruházott fel minket. Ez a teremtő erő jelenik meg az ember munkáiban – amikor a földet műveli, vagy egy festményt készít, vagy akár egy gyermeket nevel. Látszólag távoli történetek ezek, az egyetlen közös bennük: a emberi teremtés története. Nem tudom, hogy Vadkacsa teremtett-e engem, vagy én őt – de mi összetartozunk. Történeteink összekuszálódva jelennek meg a hétköznapok pillanataiban, és állandóan továbbíródnak. Vadkacsa mesél arról, hogy milyen is ez a mi világunk valójában, megmutatja, hogy a számunkra ismeretlen dolgok is mekkora befolyással tudnak lenni ránk, és mesél az emberi élet végtelen Mátrixáról, ahol nem létezik többé az idő, ahol a jelen a múlt és a múlt a jelen...