Belépés
Beküldés
Jelenlegi hely
Mesterséges csend
2012. április 15. 13.04 | zoldi.laszlo
Feltűnt, hogy egyre többet olvashatni a csendőrökről. Azokról az állami alkalmazottakról, akik a két világháború között „példás” rendet tartottak a vidéki Magyarországon. Bezzeg manapság, amikor káosz van, amikor semmi sem szent, és mindennek lába kél. Milyen jól jönnének a rend zord őrei - sugallják a jobboldali publicisták.
Nem ejt kétségbe a téma feszegetése. Bár az idősebb évjáratúak közül bizonyára sokakban felötlik az a gyászos szerep, amelyet 1944-ben játszott a csendőrség a vidéki zsidóság deportálásában. (Holnap lesz 68 éve, hogy a magyar állam gettóba kezdte zárni a zsidókat.) Vajon belegondoltunk-e, hogy a csend mit jelent a XXI. századi Magyarországon? Van-e még mit őrizni? Életem első évtizedét falun töltöttem, ahol esemény volt, ha autó dudált a főutcán. Sokkal inkább trappoltak a pacik, hol szekeret, hol szánkót húzva, nyomukban gőzölgő lócitrom. Bent, a lakásokban pedig szólt a néprádió, amelyen csak a Budapest I-et lehetett hallgatni. Világvevő készüléke csupán Koren ügyvédnek és Farkas bácsinak, a szikvizesnek volt.
Azóta eltelt több mint fél évszázad, és az 1,7 milliós fővárosból járok százezres városokba tanítani. Közlekedési dugó az utcán, zörej fölös mennyiségben. Nem csoda, ha a fiatalok igyekeznek elszigetelni magukat a zajforrásoktól; fülükből zsinór lóg ki, zenét vagy nyelvleckét hallgatnak. Én volnék az utolsó, aki megrónám őket a mesterséges csendteremtésért. Amidőn azonban kommunikáció szakos diákokat látok tömegközlekedési eszközökön, amint éppen kiszigetelik magukat a társadalomból, azt kérdezem (néha tőlük is): hogyan kacérkodhat valaki az újságírással, ha önmagával van elfoglalva?
Talán abban a tévhitben él, hogy az újságírás önmagunk kifejezésére való? Kétségkívül ilyen része is van a szakmánknak, ám ezt főmunkatársi tevékenységnek nevezzük. Az újságírás mindig is inkább mások megszólaltatása volt, ami nem megy a környezet megfigyelése, ha úgy tetszik: fülelés nélkül. Nem azt várom a pályakezdőktől, persze, hogy változtassák meg a körülöttük lévő valóságot, ez amúgy is ütközne szakmánk szemlélődő jellegével. De ha nyilvános helyeken a külvilág kizárásával teremtenek maguknak csendet, akkor alighanem búcsút inthetnek annak, hogy a nyilvánosságot képviseljék.