Belépés
Beküldés
Jelenlegi hely
Mi az igazi kérdés?
2012. november 13. 12.04 | zoldi.laszlo
Furcsa szerzet a politikus. Hajlamos rossz néven venni, ha nem ő irányítja a folyamatokat. Ingerültsége akkor nyilvánul meg, amikor a nyilvánosság valamelyik képviselőjével szembesül. A legutóbbi napokban megszólalók közül kiválasztottam két negyven körüli politikust. A rendszerváltás táján érettségiztek, nagyjából másfél évtizede időznek a közéletben. Vajon hogyan viselkednek interjúhelyzetben?
L. Simon László kultúrpolitikusként képviseli a kormányoldal érdekeit. A szombati HVG tanúsága szerint udvariasan kezelte a beszélgetőpartnerét, Marton Évát, mégis kikívánkozott belőle a bosszúság, hogy a hetilap munkatársa nem azt kérdezte tőle, amire ő szeretett volna válaszolni. Korrekt módon felelt a kényelmetlen kérdésekre, de többször is azt firtatta, vajon az újságírónő miért nem azt kérdezi, hogy… És felsorolta ama mozzanatokat, amelyek jobb színben tüntetik föl az Orbán-kormány kultúrpolitikáját. Miközben olvastam a fojtott indulattól terhes, épp ezért érdekes beszélgetést, azon tűnődtem, vajon az interjúalany végiggondolta-e, hogy mire számíthat a hazai nyilvánosság egyik nem föltétlenül kormánypárti, ellenzékinek mégse mondható fórumán. Talán arra, hogy a mikrofonállvány szerepére kárhoztatja magát a kérdező?
Tóbiás József, a szocialista párt egyik vezetője szintén újságírónőnél próbált szerencsét, tegnap este Kálmán Olgánál üldögélt. Ellenzéki politikusként szólalt meg az Egyenes beszéd című műsorban, és sajátos módon igyekezett érvényesíteni akaratát az ellenzéki ATV stúdiójában. Először általánosítva hivatkozott arra, hogy sokan úgy gondolják a kormánypárti politikusok közül - és összefoglalta az álláspontjukat -, majd közölte, hogy nem ez az igazi kérdés, hanem az, hogy szerinte mit kellett volna gondolniuk. Másodszor X. Y. szerint - és összefoglalta az illető álláspontját -, de nem ez az igazi kérdés, hanem az, hogy szerinte mit kellett volna X. Y-nak mondania. A műsorvezető kérdésére pedig udvariasan azt válaszolta, hogy van benne valami, de nem ez az igazi kérdés, hanem az, hogy… És barátságosan kifejtette, hogy mit kellett volna kérdeznie az újságírónőnek. Kedvesebben ugyan, mint a kultúrpolitikus, de minősítette a másik politikai tábor, egy másik politikus, majd a másik fél, jelen esetben egy újságírónő kérdéseit.
A politikus akkor veszít a nyilvánosság előtt, ha a viselkedéséből kiderül, hogy a legszívesebben ő készítene magával interjút.