Fenn a hegyen, kis házában
éldegélt egy remete.
Magányos volt, – kérdezhetnéd -
vajon boldog lehet-e?
Egyszer, régen elmenekült,
elvesztette a hitét.
Nem hitte, hogy élő ember,
visszaadja neki még…
lámpa zöldre, alant a kő, aszfaltra vált alattam.
Távoli ködben a hang, lélekharang, fejbe dől el,
minden kereszt s annak vetése, keresztvetés, ej!
Hittem a hit szövetkezik, de mint a kígyó kússz,
vedlik a lélek is, tudom te újjászületésre gyúrsz.
Szentül hiszed, vallási vezényszónak kell lennie,
szeretet felebarát, addig ki állatnál önzetlenebb?
Legaljasabb méregalj a feledés s sarába taposni,
tévút hiba tévelyegni, keresztúton körben várni!
bús férfihang simít, érzésekkel teli...
könnycsepp lel utat orromtól a számig,
nincs magyarázat, vagy csak oly banális.
Csendes Advent lesz, csak egy halk sóhaj,
a remény is csak suttogni mer, nincs semmi óhaj.
Éljük meg a percet, a holnapot ki is sejtheti,
hisz a nap a holdat is örömmel kergeti.
Pedig ő sem tudja eléri e végül, mégis
minden nap a nagy találkozásra készül.
Engedd a zenét szétáradni benned,
véred lüktetve vigye dallamát.
Bízd rá a múltat, így nem kell feledned!
Ünnepeld inkább, álmodva a mát!
A tegnapból még, a szép emlékek élnek,
közösen szálló, kedves dallamok.
Legszívesebben megtiltanám a szélnek,
hogy tova fújja azt, amit kapok.
Gyönyörködöm benned ahogy sötétségben hagysz,
megnyugvásban hiszen bennem ég, lelki méhviasz.
Fényed eltűnt, nyugtázza szirmait bezáró sok virág,
százszorszép így kitárul utánad itt mint a lángvirág.
