Gyönyörködöm benned ahogy sötétségben hagysz,
megnyugvásban hiszen bennem ég, lelki méhviasz.
Fényed eltűnt, nyugtázza szirmait bezáró sok virág,
százszorszép így kitárul utánad itt mint a lángvirág.
Szőlőszemekben az édes élet,
cseppekben oldott napsugár.
Őrzi tüzét, – az elmúlt szépet –
titokban csak szüretre vár.
A nyár hevét magában hordja,
lágyan öntöző hűs esőt.
Álmaiért a vérét ontja,
s felrázza a még csüggedőt.
