Valahogy mindig úgy hozta a sors, hogy sosem azt csináltam amit szerettem volna. Nagy álmom volt, hogy egyszer rendelkező leszek, aki irányítja a vonatforgalmat az állomásokon. Ehelyett bedugtak vonatfelvevőnek, aztán mindenféle pénztárba. A lényeg, hogy sosem oda kerültem, ahova szerettem volna. De nem is kérdezték, hogy akarom-e, egyszerűen csak: csináld. Én pedig csináltam, mert elhittem, amit mondtak – hogy ez milyen jó nekem. De sosem volt jó... Úgy látszik ez már csak így működik, sosem tehetem azt, amit szeretnék. Viszont tény, ami tény, legtöbbször úgy alakult, hogy maradt energiám és szabad időm is. Itt viszont már nem volt vita, azzal foglalkoztam ami igazán érdekelt. Van abban valami, hogy az embernek arra van ideje, amire időt szán. Ekkor már tudtam: valamiért hivatalos úton se tanulni, se fejlődni, se előre lépni nem fogok. De azt nem tilthatta meg még a jó Isten se, hogy könyvtárba járjak és arról olvassak ami érdekel. Hogy ez mást nem igen érdekel? Hát, nem túl kellemes érzés, de jól elvoltam magamnak a gondolataimmal, a „kutatásaimmal“. Persze beszélni soha nem beszélhettem róla senkivel. Rengeteget rajzoltam, horgoltam, varrtam. Nagyon jó kereset kiegészítés volt, és kötés, horgolás közben szabadon száguldozhattak az ember gondolatai, vagy épp olvashat is közben.
Hamar óvodába kerültem, így kevésbé voltam útban a hétköznapokon. Alig két évesen. Persze sok gyerek kerül igen kicsi korban bölcsibe vagy oviba, mert a szülőnek „dolga“ van. Szóval a kiscsoportban „megbuktam“, két éven át voltam kiscsoportos, és valóban „bukásként“ éltem meg. Miért nem mehetek tovább a többiekkel? Akiket megszoktam, megszerettem, mi a fene ez a „te még nem mehetsz“...? Új barátaim lettek hát – ha akartam, ha nem.
Nagyon szegény családba születtem. A szüleim nagyon pici koromban szétmentek, anyám állandóan dolgozott, hogy valahogy megélhessünk. Anyámat imádtam, de ő még csak meg sem ölelt soha. Sokáig azt hittem, biztos nem is az ő gyereke vagyok, csak idetévedtem, itt felejtettek. Lehet túl sokat küzdött, lehet csak ideje nem volt rám, de én egyedül voltam, már két évesen...
Egyszer régen, még kisiskolás koromban – úgy 8-9 éves lehettem – csapatosan mentünk hazafele az iskolából. Ahogy a gyerekek szoktak, csapongva, zsibongva, egymást húzgálva. November vége, december eleje lehetett, itt-ott volt némi havas folt, azt rugdostuk, dobáltuk, kergettük egymást. Hol előre szaladtunk, hol vissza, a nagy iskolatáskák püffögtek a hátunkon.
Talán az ember velejárója, hogy állandóan töpreng. Én legalábbis elég gyakran. Mindenféle dolgokon. Például azon, hogy mennyire természetesnek vesszünk bizonyos dolgokat. A minap álltam a buszmegállóban, a nap szépen sütött, sugarai cirógatták az arcomat, ekkor láttam, hogy a madarak csapatban repülnek a kék égen hisz költöznek, mert jön a rossz idő.
(Színház- és Filmművészeti Egyetem - Színházi Nevelés 2014)
Az előadást Novák János személyesen rendezte. A tőle elvárható magas színvonalon, profizmussal és óriási szeretettel. Jó érzés volt a próbáló kollégáknak és Jánosnak a közelében lenni. Az egész próbafolyamat alatt a megszokottnál is nagyobb derű és barátságos légkör terjengett a levegőben. Dúdoltuk a dalokat a folyosón, irigyen néztük a kiegyensúlyozott kollégáinkat, és nagyon vártuk a bemutatót. Mindenki, kivétel nélkül részese lehetett a munkának. János munkáját - legalábbis hallomásból - mindenki ismerte, tudtuk, hogy a jövőben a mi színházunk és részese lesz a Bors néni legendának. Az igazi Bors néni, Etuka pedig ott bolyongott a falak között. Az előadás elemzése helyett Róla emlékezem meg.
Nem vagyok ugyan gyűjtő, de március huszonhetedikén valahogy mégis fontosnak tartottam, hogy dedikált könyvem legyen Marik Sándortól. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Napló főszerkesztőjeként ismertem meg, néhány cikkemet is szerkesztette, majd változtak az idők, és a Klubháló oldalain találkoztunk ismét, ahol bőven volt lehetőségünk egymás írásait olvasni. A lényeg, persze az volt, hogy én olvashattam őt, és így tanulhattam tőle akkor is, amikor a Napló hasábjain már nem. Ráérezhetett, hiszen Árnyalatok című kötetét a „Klubhálós időkre” emlékezvén dedikálta, ahol újságíró-tanoncként tanulópénzemet költöttem sok főiskolás társammal együtt.
Van bennem egy kis mazochizmus. Én kérem szépen, szeretek drámát nézni, alkalmanként elmerengeni nagy társadalmi kérdéseken, nemzeti és emberi sorsokon. Sőt, odáig vetemedtem, hogy tragédiát is szívesen nézek.
Egy nap majd tenyerembe veszem a lelkem. Óvatosan csalogatom elő, ő pedig félve jön majd, bármilyen szelíd is leszek. Fél a fénytől, a hangoktól, az illatoktól, de addig kérlelem, míg végül megadja magát és jönni fog. Többször is megpróbál majd visszafordulni, én pedig engedni fogom, de csak azért, hogy végül magától jöjjön el hozzám.
Történetünk főszereplője (pont mint egy filmben) éppen egy színész. Budapesti lakos, de munkája sokszor szólítja Nyíregyházára, amiből következik, hogy gyakran teszi meg az utat a két város között autóval.