2011. augusztus 29-én, reggel 8 óra 3 perckor egy farmerszoknyás fiatal lány sétált be a kisváros 1. számú postahivatalába. Könnyedén, nesztelenül osont a "LEVELEK' feliratú postaláda felé.
Megállt előtte. Mielőtt beledobta volna a rózsaszínű borítékot, amit indulás előtt a kedvenc virágillatú parfümjével fújt be, egy csókot nyomott a címzett nevére.
Mélyet sóhajtott, rámosolygott a hivatal pultjai előtt álmosan ácsorgó emberekre, egy határozott mozdulattal beejtette levelét a ládába, majd ugyanúgy, ahogy jött, kilibbent a helyiségből.
Nézed a fényeket. Ahogy távolodsz a várostól apró, pici pontokká lesznek. A koszos ablakon át házak, utcák, terek, hidak, folyók sorát látod. Igen, ezen a „rövid” távon – alig száz kilométeren - két folyót is. Ezek kísérnek a nehéz vagonokban elfoglalt helyeden. És hátrahagyott dolgaid: a szokások, a rutin, mindennapjaid, emberek és tárgyak. Csak a legfontosabbakat hoztad magaddal. És gondolataid, érzéseid. Na meg a szabadságod.
Férjhez mész, mert szerelmes vagy. Szülsz két gyereket. Telnek-múlnak az évek, a csodálatos rózsaszínű szemüveg lekerül a szemedről, és beköszönnek a szürke hétköznapok.
Szereted a férjed, de a napi robot, a stressz, a pénz utáni hajsza miatt más ember lesz. Nem beszélgettek már olyan sokat, nem bújtok már olyan izgatottan egymáshoz, mint hajdanán, egyre fásultabbá, megszokottabbá válik az együttlét.
A vitát képező cikkekből készíthetnék egyértelmű kimutatást, táblázatot mindkét újságírási mód előnyeiről, hátrányairól. Ez azonban nem a valódi hátteret, az „emberi” megközelítést mutatná. Ezért a statisztikai feldolgozás helyett a bennem megfogalmazódottakkal közelítem meg a témát. Begépelem majd kézzel írott szövegemet – szeretem ezt a technikát, mióta vakon és gyorsan megtanultam – most mégis úgy érzem, szabadabban áramlanak gondolataim kézírással.
Szántó Imréné, született Kovács M. Irén gyanútlanul sétált be a belvárosi 1. számú postahivatalba, kezében három darab csekket szorongatva. Sorra került, benyújtotta az ablakon a befizetésre váró számlákat, és elővette a pénztárcáját. A postáskisasszony tüzetesen szemügyre vette a ropogós, citromsárga papirosokat, szánakozóan Irénre nézett, majd jobb kezét felemelve, reszkető mutató ujjával lassan, de határozottan megnyomott egy piros gombot.