KulturSzalon

Éneklé a lélek tralala, szusszant tüdő,
szív kalapál tam-tam, élet dalod erő! 
Tapsolj el vígacskán, fütyülj te reája,
int és csettintés, dallam száll világra!
Gáncsot ne lássak, betűk táncoljatok,
szóval lesztek szabadok s dal magok!

 

Napfény vagy talán, szív reménye, 
felleghangok kurjantó dübörgése.
Mindenható, égig remegő karok,
éji szellő fuvallat, érintést akarok.
Mennyi sor közt olvasó, hallgató,
mennyei első, hallgat itt veled, ó! 

Milyen jól is esik, ha szavakkal dicsérnek,
kedveskedve, tisztán a lelkünkhöz érnek.
Amikor a jó szó szinte elvarázsol,
amikor felemel, vérző szívet ápol.

Nem nyitott könyvként ragyognak lapok,
belső kapcsolati pecsétje rajta ok s titok.
Elásva mélyén lelkedben, vágypalástban,
neked van tudom, érzem, de nem láttam.
Kevés reá ember aki méltó őrzője legyen,
ezért van sok titok lakat alatt a szíveken.

 

Érzelmek sokasodnak bennem,
rád éhezem te jó szeretet velem.
Feltámadt lét érted kiált imádat,
állva mormolok csodás imákat!

 

Sok tuskó itt erdő már,
varjú mondja erre kár.
Letaposott zöld fűszál,
felegyenesedik megáll.
Istened most merre jár,
angyala is tova száll...

 

Ruhátlan fák közt ballagsz csendben,
körülötted a sok kereszt.
A temető, a bús hidegben,
csak visszahúz, és nem ereszt.

 

Képlékenyen földköpenyen jelen,
hegyezőm nem zab, nemes acél.
Teremtői porból sárosan velem,
kiradírozhatatlanul nemes a cél.
Megkönyökli asztalát terítő rím, 
írd a jelet osszad a lapot, veszed.
Sorok között hős kóborló ősi kín,
döntsd el kereszt vagy iksz lehet? 

 

Ébredjetek ragyogni csillagok,
pörzsölve homályba hulljatok.
Irányt mutat ragyogó fényetek,
tévelygő vándorok feje felett.
Téveszmétekből ne ítéljetek,
glóriátlan világban itt lépdelek.

Ha sötét homályba vész az éj, 
ki ölel, kivéd? Ki mondja ne félj?

 

 

 

Megígértem tündéremnek,
újra jövök, itt leszek,
és a mese folyamában
újra megmerítkezek.

 

Kíváncsian visszatértem,
így vártam a folytatást,
folytatódjon hát a mese,
és tegyen rám jó hatást!