Mondom az ég sosem volt kékjét,
füvek édesen zöld illatát.
Mondom a levegő anyatej ízét,
földek szülői bánatát.
Elmondom a kalászok rengetegében
megbúvó búzavirágot.
Elmondom a hólepel alól
csontvázként kibukkanó akácot.
Reggel a zuhanyfülkében egy villamosszéket találok, benne egy riadt tekintetű halálraítélt csücsül, és fogadkozik nekem, hogy nem ő követte el a gyilkosságot. Megkérem, húzódjon arrébb kicsit, mert le akarok zuhanyozni. De nem tud, mivel szorosan a székhez szíjazták.
Donar lesújtott de visszatér kezébe kalapácsa,
kazánkovács lehetne, vagy helység kalapácsa.
Mennydörgő robaj, jaj, egy törpének a veszte,
mikor szemet vetett Trúdra s felelt kérdésekre.
Sziklaszilárd érzelembelső, végső kataklizmája,
kőbevésett érzelmek hibája végenciklopédiája.
A kisfiú érdeklődve néz. A szemében kíváncsiság csillog – sose látott még ennyire közelről madarat.
Csak nézi, mozdulni nem mer.
Még levegőt sem vesz.
Nézi a madarat.
A tollakat. Ilyen közelről nem is szürke, hanem ezüstös színük van. A napsugarak megülnek a lágyabb pihéken. Szeretne hozzáérni, szeretné megtudni, milyen, mikor az ujjai végigsimítanak az ezüstpuha tollakon.
De nem teszi meg. Nem meri. Fél, hogy elriasztja a madarat.
A lány döbbenten fedezi fel, hogy a fiú, akivel összeköltözött, titokban egy rabszolgatartó. Porszívózás közben friss kávéültetvényt talál az ágy alatt, amikor pedig az ágyneműket vasalja, lesoványodott, megvert néger emberekre bukkan a szekrényben. Belátja, hogy ez olyasmi, amit mindenképp tisztáznia kell a párjával. Hamarosan hazaérkezik a fiú – izmos telivéren baktat be a lakásba, az övébe fűzött ostor el-vissza leng.