A rendező szerte a lakásban felállítja kis csapdáit: mindenhonnan légypapír csüng a plafonról, de hát nem is légypapírok ezek, ha közelebbről megnézzük, látjuk, hogy felakasztott filmszalagok. Hamarosan aprócska színészek akadnak beléjük, vergődnek a ragadós filmkockákon mint az életükért küzdő bogarak.
- Micsoda film lesz ez! - kiált a rendező, s izgatottan feltekercseli a sok celluloidot.
Ez a néhány fickó most a legszemtelenebb játékba kezd: miközben sétálsz, szorosan egymás mellé állnak, utadat állják, s közben azt mondják - lásd, még az ajkuk is együtt mozog -, hogy ők a fal, amin most át kell törnöd. Próbálod persze kikerülni őket, de lehetetlen: olyan ügyesen és összehangoltan mozognak, hogy ismét csak utadat állják. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve - vagy csak tehetetlenségből - végül magad is melléjük állsz, szorosan a legszélső vállához préseled magad, s így szólsz: - Mi vagyunk tehát a fal.
A fickók értetlenül néznek össze, majd bólintanak, és megismétlik a mondatot.
Álltok hát, teljes egyetértésben, s vártok valami érkezőre.
Az idős asszony végre kellő erőt érez ahhoz, hogy széthúzza az évek óta behúzott függönyt. Felkészül a fényre, de ami mögötte várja, sötét redőny, apró lyukakkal. A lyukakhoz tapasztva szemét már lát egy kevés világosságot, de azt is csak valami fodrozódás mögött: akár a tenger, hullámzik lágyan a redőny mögött egy másik függöny.
Eközben fiatal lány érkezik a temetőbe, és egy száll virágot helyez a halott asszony sírjára.
Reggel a hűtőszekrényhez sétálsz, majd kinyitod, de étel helyett egy fészeknyi madárfiókát találsz csak benne. A kis pelyhes csőrök szívtépő csicsergéssel a reggelit követelik. Mi mást tehetnél? Kitárod az ablakot, és csapkodva a karjaiddal a városi park fölé repülsz, hogy valami ehetőt keress a számukra.
A kerti diófa reggelre óriáskerékké változott. A környékbéli gyerekek izgatottan ültek fel rá, kacagásuk, ahogy körbe forogtak a magasban, álomszerűvé varázsolta a napot. Estére a legtöbben hazamentek, de akadtak néhányan, akik képtelenek voltak otthagyni az óriáskereket, keringtek hát tovább. Reggel ébredtek csak a hatalmas diófa tetején, ahonnan sehogyan sem tudtak lemászni.
A fiú végül ellopja egy varjú szárnyait, hogy érezze, milyen is repülni. Miközben egy szikláról zuhan, csapkodva azokkal a testéhez képest oly csöppnyi és erőtlen szárnyakkal, arra gondol, hogy tessék, végre boldog.
Mint kötél, mely szorítja
a halálra vágyó húsát,
s utolsóként érzi a kínzó haláltusát,
úgy szorítja torkod az érzelem,
mely rég még átölelt,
s most villámként csapott le hirtelen.