Még egy kicsit tovább, csak még egy kicsit tovább – dünnyögsz, miközben fölfelé mászol egy széles törzsű fán.
– Ne akard megmászni, mert ez sosem ér véget! – tanácsolja egy testetlen hang lentről, szavai már alig érnek fel hozzád.
Egyszer minden véget kell, hogy érjen – morogsz magadban, de valahányszor elhiszed, hogy feljutottál, új ág akad a kezedbe.
1 Csillogó szemekkel kiválasztasz egy felhőt az égen, azt, amelyikre szeretnél felülni. Unott arccal figyeled, ahogy lassan tovasuhan fölötted.
2 Magad sem érted miért, de bocsánatot kérsz egy ismeretlen embertől, aki szembe jött veled az utcán. Az idegen sokáig hezitál, hogy adjon-e neked feloldozást.
Szembejössz magaddal az utcán. Figyeled, milyen sokat változtál az évek során. Egy darabig hezitálsz. Végül köszönés nélkül sietsz tovább.
Ráeszmélsz, hogy a lépcsőházban felejtetted a lépteidet. Rohansz ki az ajtón, hogy összeszedegesd őket, de túl késő, valaki rég megelőzött: egy ballonkabátos férfi feszegeti fel a padlóról lábnyomaidat, és tömi meg velük éhesen tátongó zsebét. Majd egyenest feléd fordul, és megindul az irányodba. Alighanem le akarja feszegetni a lábadról a maradék nyomokat is. Ijedten zárod magadra az ajtót.
Hazafelé sétálsz, amikor a fejeden koppan egy puzzle darab. Felnézel az égre, s valóban, egy apró fekete rést látsz ott, ahonnan a kirakós darab kiesett. Pedig mennyit vesződött vele Isten.
Idős hölgy utazik a buszon, arcára térképet rajzolnak a ráncok. Hirtelen feltartja két kezét, és kabátujjából lepkék hada repül elő. Ahogy egyre több pillangó száll ki a kabátból, úgy tűnnek el a ráncok az arcáról. Ám ekkor riadalom tör ki a buszon, az utasok lecsapkodják a lepkéket, azok törött játékszerként zuhannak a padlóra. Amikor az utolsó is földre hull, a hölgy holtan esik össze. Mint akit megfojtottak a ráncai.
A Terror Házán innen és túl...
egy mai fiatal saját "filmje" a kommunizmus áldozatairól
készült: 2012. február 24.-ére
Amikor leültem elmélkedni, kiírni magamból mindent, mi eszembe jut a kommunizmusról és a rendszer áldozatairól, bevallom, sokáig ültem tétlenül. Csak vártam.
Talán arra, hogy tisztázzam magamban mindazt, amiről írni szeretnék, s amiről hallottam az elmúlt 18 évemben az iskolában, rokonoktól, a világon mindenhonnan.
Madarat röptetsz - egy károgó varjú lábára kötöttél madzagot, és figyeled, ahogy a magas házak fölé száll. Valahányszor visszahúzod a földre, csillogó ékszert tart a csőrében, amit a tenyeredbe pottyant. Sokáig csinálod ezt, mögötted már kupacba gyűlik az arany.
Honnan ez a sok ékszer? - töprengsz, de választ csak később kapsz, éjszaka, amikor az ablakodon kikémlelve észreveszed, hogy egyetlen csillag sem pislákol már az égen.
Hosszú nappalok után éjszaka hazatérve jogos a fáradtság, amely ágyba húzza, paplanok közzé szegezi testünket. Ám a test fáradtságát egy ruha soha meg nem értheti, soha el nem fogadja; gyakori hát, hogy a szekrénybe akasztott zakók, a vállfára terített kardigánok és a fotel vagy ágy szélére tett nadrágok, összehajtott pólók és pulóverek nemes egyszerűséggel - fittyet hányva ránk, akik már rég alszunk puha párnák közt - fogják maguk, és kisétálnak azon az ajtón, amin mi nem is olyan rég fáradtan betoppantunk.
Egy postakocsi rakományának történetét meséli el Fehér Béla új regénye, a "történelmi road movie-ként" jellemzett mágikus realista Kossuthkifli, mely az 1848-as szabadságharc alatt játszódik.