Czap Ferencnek nemrég megjelent Az utolsó szavak című első könyve, elgondolkodtató képek sorát vetíti az olvasók elé Földünk és az emberiség jövőjéről, egy utópisztikus történetbe ágyazva. A szerzővel augusztus első hétvégéjén, a könyvbemutatón beszélgettem a záhonyi könyvtárban.- Interjú a szerzővel.
Augusztus ötödikén került sor Czap Ferenc „Az utolsó szavak” című, az Underground Kiadónál megjelentetett könyvének bemutatójára a könyvtár olvasótermében. A történet egy negatív utópia mely a harmadik, mindent elpusztító világégés utáni állapot víziója, és figyelemfelhívás arra hová vezethet a hatalomért és az anyagi javakért folyó állandó küzdelem. A szerzővel, akinek ez az első megjelentetett írása, Tóth Júlia beszélgetett, ezután a résztvevők is feltehették kérdéseiket egy kötetlen beszélgetés keretében.
Hölgyek és urak, lányok és fiúk, mélyen tisztelt nagyérdemű, tessék, csak tessék - lépjenek közelebb bátran, és vessenek egy pillantást a világ alighanem legkülönlegesebb cirkuszára! Van itt kérem minden, ami szemnek és szájnak egyaránt ingere: gyönyörű akrobata lányok, bajszos erőművészek, trapézon rugaszkodó, kötélen egyensúlyozó, a haláltól mit sem félő artisták! Lovas gyakorlatok, zenebohócok és zsonglőrök, csak tessék, tessék, senki sem fogja megbánni, hogy jegyet váltott az évszázad előadására! Jönnek? Ugye jönnek? Mondják, hogy jönnek, mert ez az előadás itt mindjárt kezdetét veszi.
De persze senki sem jön. Senki, pedig már javában tart a műsor, és ismét én vagyok az egyetlen nézője a ma esti fellépésnek. Néző, cirkuszigazgató és porond, mindez egy személyben, alá szolgálja, de hát mi lesz így velünk? Hogy ez az egész az én hibám, az bizony nem is kétséges: társulatom végzi, amihez a legjobban ért, és ne higgyék, hogy akár egy pillanatra is lazsálnának. Mindennapos fellépéseiket egész napos gyakorlások és próbák előzik meg, kora reggel már ébrednek és késő este fekszenek csak le, minden erejüket felemészti ez az átkozott cirkusz. Képzelhetik, ezek után milyen nehéz nekik megmondani az igazat: hogy a hosszú évek alatt senki sem volt még kíváncsi az előadásukra.
Látod kislányom, mégiscsak megtanultam az amerikai nevedet, nem volt könnyű, mert úgy megszoktam a régit, hiszen vagy negyven éve Erzsikémnek neveztelek, vagy éppen Zsókámnak, amíg itthon voltál, meg azután is, álmomban.
Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy, talán nem is lesz időd válaszolni, most mégis írok neked. Múlt héten temettük szegény keresztanyádat, gyönyörű szertartás volt, a tiszteletes úr még tőled is elbúcsúztatta. Amikor a végén megköszöntem neki, azt mondta, ez így természetes, hiszen te közénk tartozol, még ott, messze a nagyvilágban is, mert a gyermekkorát senkitől nem lehet elvenni, azt cipeli magával egész életében. A tiszteletes úr nagyon okos ember, ebben is igaza lehet, mert mi itt úgy élünk, mintha mindig velünk lennél. Mindenszentekkor a te nevedben is mindig viszek egy koszorút az apád sírjára, tudom, te is megtennéd, neki meg biztosan jólesik.
Egy fehér papír több titkot és lehetőséget rejt, mint a bolygónk szféráin túl terpeszkedő, minden kíváncsi szemet magára vonzó, végtelen fekete űr. Gondolják csak el, mennyi halhatatlan mű - irodalmi remek, tudományos áttörés, minden ízében tökéletes zenedarab - született papírra, hány, de hány emberi aljasságot lezáró békeszerződés, a társadalmi jólétet megrendszabályozó nyilatkozat és alkotmány, az emberi kapcsolatokat alakító levél köszönheti létét egy üres papírosnak. Aki fehér papírdarabot vesz kézbe, hirtelen lehetőséget kap arra, hogy maga is alakítson egy keveset ezen a világon. A haladást és fejlődést céljaként megnevező világban az emberek mindennap üres papírokat adnak fel egymásnak lezárt borítékban, így a reggeli kávé fölött bontogatva a levelet mindenki újra és újra szembesülhet azzal, milyen korlátlan hatalomra tett szert pusztán azért, mert ember. Másrészt persze a fehér papír félelmetes is lehet. Végtelen és beláthatatlan kimenetelű lehetőségekkel kecsegtet, és a józan címzett hirtelen nem is tudja, mit kezdjen ekkora hatalommal. Ilyenkor összegyűri inkább a papírost, és mélyet sóhajtva kiterül az asztalon, miközben az emberiség nagy lehetőségeivel szerte a világon megtelnek a kukák.
Jó napot kívánok! Az igazgató urat keresem.
-- Én vagyok az igazgató. Kérem, foglaljon helyet! Miben segíthetek?
-- Én kérem, a kisfiamat, Palikát szeretném átíratni ebbe az iskolába. Most megy másodikba.
-- És mért nem felel meg neki a jelenlegi iskolája?
-- Hát, ha tömören akarok fogalmazni, ott nem kapta meg a kellő tiszteletet. Mindig rászóltak. Ezt sem szabad, azt sem szabad! Palika otthon nem ehhez volt szokva.
-- Szóval, problémás a gyerek.
Mint mindig, most is csak résnyire nyitotta ki a kaput. Azóta alakult ki benn ez a szokás, mióta egyedül él. Észrevétlenül, mint a fiatal akác ágain a tövis. Aki magára marad, az gyenge, azt bárki kikezdheti szóval, szívvel, karóval.
Kati állt kint. Széles, kissé zavart mosollyal oszlatta szét a pillanatnyi feszültséget. Szép volt, amilyen szép csak egy húszéves lány lehet, aki tudatában is van a szépségének.
Nem úgy, mint két évvel ezelőtt, amikor az óvodába jött dolgozni – gondolta magában Erzsi, miközben a biztosítóláncot kezdte lecsatolni a kapuról. – Akkor naiv és gátlásos volt. Amit persze sokan kihasználtak.
Nem tudom van-e még szükség dzsinnekre a mai, rohanó világban. Néha úgy érzem, a legnagyobb ostobaság, hogy nekünk szellemeknek örök élet adatott, hisz’ manapság már senki sem hisz a létezésünkben, régi históriák és gyermekmesék képzeletbeli szereplői vagyunk csupán, és se kalandvágyó Aladdinok, se gazdagságra törekvő félnótások nem jönnek már, hogy felkutassanak minket. Meg kellett volna halnom, ahogy a belénk fektetett hit is szép lassan kihalt, mégsem tettem; mert nem tehettem -már mondtam, hogy halhatatlan vagyok. Helyette itt élek most, ebben az utcai villanylámpában, és várom, egyre csak várom, hogy dörzsöléssel előhívjon valaki.