KulturSzalon

Kányádi Sándor a legismertebb magyar költő. Ennek oka egyszerű: a legutóbbi fél évszázadban mindenhová elment, ahová meghívták. Leginkább iskolákban fordult meg, és kinevelte az olvasótáborát. Kötetei meglepően nagy példányszámban fogynak el. A legszívesebben azt írnám róla, hogy ő a marketinges poéta. Mindez onnan jutott eszembe, hogy a Dunaújvárosi Hírlap beszámol a tegnapi közönségtalálkozójáról. A helybéli főiskolán tanuló diákoknak ezt mondta: „Én lényegében ellazsáltam az életemet azzal, hogy találkoztam, akivel csak lehetett.” Lehet, hogy én viszont nem lazsáltam el az életemet?

Néhány napja bemutatkoztak ifjúsági Pulitzer-díjas tanítványaim a Pallas Páholyban. A pinceklub bejáratánál ült egy korombéli férfiú, akiről tudtam, hogy amerikai cég nevében szervez rádiót Magyarországon, és szüksége van pályakezdő munkatársakra. S mert a helyiségben tizenhét volt diákom gyűlt össze, örültem a vendég jelenlétének. Annak meg pláne, hogy diszkréten közölte: hajlandó kiegészíteni az ifjúsági Pulitzer-díj jelenlegi összegét százezer forintról félmillióra. Szívesen fogadtam hát meghívását hétfőn délután kettőre, egy Duna parti kávézóba. Kíváncsi voltam, vajon mennyire megalapozott a vállalkozása, és mihez keresi a huszonéves újságírókat.

Tegnapelőtt 14.20-kor már fészkelődtem a barna bőrfotelben, mert a meghívómnak se híre, se hamva, amikor cirregett jobb felső zsebemben a mobiltelefon. A nevében jelentkezett valaki, és azt firtatta, hogy hol vagyok, a Pallasban ugyanis vár rám a rádiós menedzser. „De hiszen éppen ő javasolta, hogy itt, a Duna partján találkozzunk, ebben a kávéházban” - válaszoltam csodálkozva. Mire a magyar-amerikai üzletember átvette a kagylót, és mélabúsan közölte, hogy akkor ő bizony hülye. Nem vitatkoztam vele, elvégre megígérte, hogy néhány perc múlva érkezik. Nem sokkal később azonban kaptam egy újabb telefont a megbízottjától, hogy rosszul lett, és inkább orvoshoz megy. Remélem, azóta meggyógyult, mindazonáltal nem hagynak nyugodni a fejlemények.   

Ha jelentkezne, nem szívesen találkoznék vele. De ha elhárítom az érdeklődését, vajon nem szúrok-e ki az immár diplomás tanítványaimmal, akik esetleg jó munkahelyre kerülnének? Vagy éppen akkor tolnék ki velük, ha a történtek ellenére is leülnék beszélgetni az emlékezetkieséssel küszködő rádióssal, aki azt sem tudja, hogy hol áll a feje?