KulturSzalon

Csokonai Vitéz Mihály, költő, író, műfordító, 1773. november 17.-én született Debrecenben. 

1794-ben születtek rousseau-i, voltaire-i bölcselő költeményei (Az estve, Konstancinápoly, Az álom). 1793 táján láttak napvilágot a Magyar Múzsában (névtelenül) első versközlései. Fölvilágosult, szabad szellemű oktatása miatt összeütközésbe került alma matere, a debreceni kollégium vezetőivel, az iskolai pereskedés kicsapatással zárult (Búcsúzó beszéde a debreceni kollégiumi ifjúsághoz). Valószínű, hogy ott volt Martinovicsék kivégzésén, a Vérmezőn. Rövid ideig a sárospataki főiskolán lett joghallgató, bár idegenkedett a feudális magyar jogtól (Búcsú a magyar múzsáktól). 1796-ban Pozsonyba ment az országgyűlésre, remélve, hogy verseinek kiadásához pártfogót talál, de csak a Diétai Magyar Múzsában, saját folytatásos „versújságjában” tudta kiadni egy részüket.

1797. márciusában megismerkedett Vajda Juliannával, Lillával, egy gazdag komáromi kereskedő leányával. A boldognak induló szerelem keserű fordulatából született meg a Lilla szerelmi ciklus. Komáromi csalódása után Csokonai Vitéz Mihály Somogyban időzött, baráti házaknál, különösen Sárközy Istvánnál Nagybajomban. Fájdalmából születtek preromantikus, szentimentális líránk kiemelkedő remekei: A tihanyi ekhóhoz, A magánossághoz. Ekkor fordult érdeklődése korábbi, debreceni népies versei s a Tempefői betétje (Szuszmir meséje) után, ismét a néphagyomány felé, a magyar irodalmi népiesség néhány úttörő mintadarabját alkotva meg (Parasztdal, Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, Szegény Zsuzsi, a táborozáskor).

1798–99 telén írta Dorottya című vígeposzát, a korabeli vidéki élet hazai körképét.

1799 májusán a csurgói református gimnázium segédtanára lett (Csurgói prédikáció; Búcsúbeszéde csurgói tanítványaitól). Felvilágosult pedagógiájáért rajongó tanítványaival két színjátékát is előadatta; az idegenutánzást bíráló Culturát (feltehetőleg Patvarszki című [1793] vígjátéka anyagából) s Az özvegy Karnyóné című, politikai célzatosságtól sem mentes szerelmi bohózatát, vissza-visszatérő tárgyáról, az öregedő asszony szerelméről.

Verstanulmányba is fogott (A magyar prozodiáról, másként A magyar verscsinálásról közönségesen), tanulmányai, előszavai (a Dorottyához, A Tavaszhoz) szellemességükkel, ismeretanyagukkal a műfaj legkiválóbb teljesítményei. Az epopoeáról közönségesen már Árpád vagy a magyarok megtelepedése címmel tervezett honfoglalási eposzának előtanulmánya; ez a 90-es évek közepétől foglalkoztatta, s élete fő művének szánta, de csak 51 hexameteres sor s a vázlat készült el. 1800 márciusában letelvén tanári megbízása, visszatért szülővárosába; műveinek kiadására előfizetőket gyűjtött, 1802 januárjában pedig Komáromban járt kinyomtatni tervezett életműsorozatának első kötetét. Ez év nyarán debreceni hajlékát tűzvész pusztította el. Felépítésén s az Árpád megírásán fáradozott; kiújuló tüdőbajával küzdött.

1803-ban Bécsben jelentek meg Anakreoni versei, a kor divatos antikizáló, jambikus dalai a szerelemről, a borról, az életörömről, tanulmányával s jegyzeteivel. Fazekas Mihállyal meghitt barátságot tartott: ő enyhítette keserűségét, hogy Kazinczy félreértette költészetét: csupán népies életképírót látott benne, természetes realizmusát póriasságnak bélyegezve (ezért marasztalta el még a Dorottyát is). Időmértékes bölcselő ódái (Dr. Földi sírhalma felett, Az ember, a poézis első tárgya, A szélhez, A hadi oskoláról) kiemelkedő gondolati költemények. Felkérésre írta A lélek halhatatlansága címmel ismert nagy bölcselő versét, melyet Rhédey Lajosné Kácsándy Terézt búcsúztatásán fel is olvasott. A Rhédeyné temetésén szerzett tüdőgyulladásban halt meg.

Csokonai Vitéz Mihály szinte teljesen újjáteremtette a magyar költészetet, egyaránt merítve a magyar hagyományból és a nyugat-európai, a keleti irodalmak formai és stiláris vívmányaiból. Érdeklődése azonban ennél is szélesebb körű: nemcsak az európai, hanem az egész világkultúráról átfogó képet alkotott, s ennek élményét éppúgy beépítette költészetébe, mint a természettudományos felfedezésekét (pl. Dr. Földiről egy töredék). A felvilágosodás filozófiájával megismerkedve alkotta meg személyes átéléssel hitelesített gondolati líráját, a teológiai világkép természettudományosba fordulását (Konstancinápoly, Az álom), nem riadva vissza a végső kérdések költői feszegetésétől sem (Újesztendei gondolatok, A lélek halhatatlansága). Filozófiailag élte át a kor társadalmi válságát (Az estve). Rousseau-izmusa érzéki gazdagságú, érzelmi sodrású, világirodalmi mértékkel is jelentős lírát teremtett. A magyar társadalom válságát a kultúra válságaként élte meg. Állandóan foglalkoztatta az európai „magas” műveltség és a keleti hagyományokat is őrző „mély”, népi kultúra összehangolása. Komikus eposza a nemesi kultúrának jóval szelídebb bírálata, mint az ifjúkori Tempefői.

Változatos rím- és sorfajú magyaros versei mellett kitűnően kezelte a klasszikus időmértékes formákat, valamint a szimultán („nyugat-európai”) verselést. Műveltsége, olvasottsága, szintetizáló hajlama, tehetsége révén költészetébe hasonította a különféle irányzatokat, stílusárnyalatokat (rokokó, barokk, manierizmus, klasszicizmus, szentimentalizmus, preromantika), megteremtve egyéni stílusát. A nyelvújításban is az egyeztetés híve volt: elsősorban a régi és a népi nyelvtől várva „nyelvünk természete szerint” az irodalmi nyelv megújulását.

Ady s a Nyugat írói, költői (Móricz, Tóth Árpád) fedezték fel Csokonai Vitéz Mihály igazi nagyságát. Németh László több tanulmányban foglalkozott Csokonai Vitéz Mihály műveltségformáló, irodalomalakító nagyságával. Szülővárosában, Debrecenben halt meg, 1805. január 28. - án. A város színháza Csokonai nevét viseli.

Forrás: jelesnapok.oszk.hu