Jelenlegi hely
A diák mint társszerző
Kányádi Sándor a költők között a legjobb marketinges. Hat évtizede jár író-olvasó találkozóra, saját bevallása szerint évente úgy százszor jön össze versei iránt érdeklődő társaság. Az indulás és az öregség bizonyára kevesebb alkalmat teremtett a beszélgetésekre, mégis legalább négy-ötezerszer találkozhatott az olvasókkal. Kinevelte magának a vásárlóit, kötetei nagy példányszámban fogynak el.
Ezt csak azért említem, mert az Irodalmi Jelen című folyóirat januári (!) számában figyelemre méltó interjúja jelent meg. A nyolcvankét esztendős költő elmeséli, hogy az irodalomtanárok általában fölkészítik rá a diákokat. Ha például rutinszerűen megkérdezi, hogy „no, gyerekek, mi az a vers”, akkor a megszólítottak között mindig akad valaki, aki bemagolt definícióval felel. Kivéve azt a kisiskolást, aki elfelejtette a bonyolult meghatározást, és ijedtében zseniálisan egyszerű választ adott: „A vers az, amit mondani kell.” A gondolatot eddig Kányádi Sándornak tulajdonítottam, mert az ő neve alatt jelent meg a Hajdú-Bihari Napló 1993. április 10-i számában, imígyen: „Vers az, amit mondani lehet.” Az eredetin változtatott egy picit, így lett belőle szállóige.
Most már ismerem tehát a kiindulópontot, ami pedig mögötte rejlik, azt oktatóként meg is tapasztaltam. Akik vizsgáztak már nálam médiapolitikából, tudják, hogy amíg fölkészülnek, elkérem a jegyzetüket. Lapozás közben azt figyelem, vajon mit húztak alá benne, s ami még fontosabb: mit írtak a margóra. Én ugyanis az összefüggések ismeretében fogalmazom meg a folyamatot, és ez olykor bizony a kelleténél bonyolultabbra sikeredik. A kommunikáció szakos diák viszont szeretné megérteni az összefüggéseket, ezért a maga számára összefoglalja a lényeget. Efféle széljegyzetekre vadászom, majd ha tetszik valamelyik, engedélyt kérek, hogy az átdolgozásra szoruló előadásban fölhasználhassam. A gondolkodásra hajlamos tanítványaim így lettek a médiapolitikai jegyzet társszerzői - legalább harminc százalékban.
Csak egy példa. Az első tételben kötelességszerűen felsoroltam a legjellemzőbb médiapolitikai definíciókat. A hazai és a nemzetközi szakirodalomban tizennyolcat találtam, kifejezőt és aggályosan részletezőt is, persze. Egy harmadéves lány pedig így rótta margóra a benyomásait: „A médiapolitika a média kormányzása.” Lefőzte a professzorokat. Azóta az első tétel mottója ez a mondat, köszönet érte.