KulturSzalon

Ne legyenek utolsó szavak

Czap Ferencnek nemrég megjelent Az utolsó szavak című első könyve, elgondolkodtató képek sorát vetíti az olvasók elé Földünk és az emberiség jövőjéről, egy utópisztikus történetbe ágyazva. A szerzővel augusztus első hétvégéjén, a könyvbemutatón beszélgettem a záhonyi könyvtárban.- Interjú a szerzővel.

Mikor kezdett része lenni az életednek az írás?

-Mindig is hajlamos voltam az effajta önkifejezésre. Talán az egész ott kezdődött, amikor a zenekaromnak kezdtem dalszövegeket írni, körülbelül tíz évvel ezelőtt. De folyamatosan hajtott a vágy, hogy valami többet, valami mást is akarok a verseken, dalszövegeken kívül.

Hogyan fogadta a környezeted, hogy megjelent a könyved?

-Aki jól ismer, azt szerintem nem lepte meg. Akik pedig kevésbé, azokat sem nagyon. De alapvetően pozitív volt a fogadtatás. Nem is gondoltam volna, hogy mennyire jó dolognak tartják az emberek az írást.

Első könyvhöz képest elég fajsúlyos témát választottál. Miért éppen ezt?

-Már elég régóta érdekel, hogy az emberek mit gondolnak a jövőről. A nem is olyan távoli jövőről. Hiszen mindenkinek megvan a maga elképzelése arról, hogy milyen lesz a világunk és a társadalmunk mondjuk tíz év múlva. Ezek persze mindig negatívak, sajnos.

Már teljesen kész volt a történet a fejedben, vagy csak a problémakör izgatott ami köré akartál egy történetet?

-Maga a történet megvolt, de a részletek még hiányoztak. Az utópiák pedig mindig is lenyűgöztek, legyenek azok negatívak, vagy pozitívak. Ez az én mesém erről.

A könyvben van néhány hivatkozás egy-két közismert szerző művéből. Milyen hatással voltak rád ezek a művek, hogyan segítették a történet alakulását?

-Aldois Huxley –t szeretném mindenképpen megemlítenem, mert ő volt rám a legnagyobb hatással. Mondhatnám, hogy Az utolsó szavak az én Szép új világom. Zseniálisan írja le, hogy hová juthatnánk el, ha elveszne az értelem. A harmincas években írta, és olyan, mintha tegnap jelent volna meg. A kritikus gondolkodók legnagyobbika volt.

Mennyi idő alatt készült el a szöveg?

-Az utolsó szavakat már nagyon régen elkezdtem, és mindig abbahagytam. Jött „valami” , és nem tudtam folytani. Valami hiányzott, aztán ez teljesen elmúlt, és be tudtam fejezni.

Manapság amikor már a könyvpiac is ilyen telített, mennyire volt nehéz megjelentetni a könyvet?

-Alapvetően nem volt nehéz, habár nem úgy működik a dolog, mint a filmekben. Itt is vannak szűrők, amiken át kell menni. Az Underground kiadó volt a legszimpatikusabb, és a legrugalmasabb számomra.

Milyen érzés a kezedbe fogni a könyved?

-Hatalmas érzés. Erre nincsenek szavak.

Voltak nehézségeid amikor írtál?

-Természetesen. Ez egy ilyen „szakma”. Van, amikor napi öt oldal is összejön, de van, amikor csak egy mondat sikerül. Sokszor nagy a gyötrődés, de addig bennem van a vágy, amíg ki nem jön. A szavak nagyon érzékenyek tudnak lenni, ezért óvatosan kell velük bánni.

Mit kell tudnunk a szereplők nevéről?

-A képzeletem szüleményi. Nem szeretem a klasszikus neveket, és ehhez a történethez nem is illettek volna.

A két főhős Zial és Kerent karaktere nagyon izgalmas, ahogy útjuk is. Honnan jött az ötlet, hogy két ellenség utolsó harca eredményezi a történetben a tényleges békét vagy legalábbis valami új kezdetét?

-Arra gondoltam, hogy milyen lenne, ha már csak két ember maradna ezen a világon. Szerintem nagyon érdekes, és izgalmas, persze erről nem tudhatnak. Alapvetően a „jót” és a „rosszat” akartam összehozni, egy utolsó találkozásra.

Nagyon erős filozófikus monológok vannak a szövegben az emberiség nagy hibáiról. Ezzel kapcsolatban mit tudnál elmondani az olvasóknak?

-Szerintem a legtöbb ember látja és tudja is, hogy milyen hibáink vannak, de nem sokan tesznek ellenük. Ez lehet, hogy így is van jól. Mindenkinek megvannak a személyes felelősségei, a társadalma és a környezete iránt.

A Föld teljesen elpusztított állapotát, és az abban megélt utolsó elkeseredett életet vázoltad fel a történetben. Te hogy látod mi kellene ahhoz, hogy az embereknek tényleg felnyíljon a szeme a jövőjüket fenyegető negatív tényezőkkel kapcsolatban?

-Mindenképpen egy személyes élmény. De az emberek általában már későn cselekszenek. Ilyenek vagyunk, és a legtöbben nem tudnak kritikusan gondolkozni, pedig szerintem ez nagyon fontos dolog lenne. Ezt sajnos egyik iskolában sem tanítják.

A regényben van egy rész ami így hangzik: "Most boldog vagyok. Nincs semmink csak az életünk." Szerinted az emberek fognak valaha boldogságot érezni létük puszta tudatától?

-Remélem, hogy nem, mert akkor már nagyon rossz lenne. Az emberek sokszor nem is veszik észre, hogy mennyire jó helyzetben vannak, hogy szinte mindenük megvan, ami nagyon sok embernek talán soha nem adatik meg.

Mik voltak a céljaid a könyvvel?

-Az, hogy minél több emberhez eljusson, és a véleményük természetesen. Az a „hatás”, ami éri őket.

"Régvilágnak" nevezed a jelenünket és a jelenünkhöz viszonyított jövőt, amely utópikusan ugyan de valamelyest reális képet ad Földünk elkeserítő jövőjéről. Szerinted akik elolvassák a könyvedet motiválva lesznek, hogy tegyenek valamit a jövőjükért, környezetünkért.

-Nem. Amint mondtam, ahhoz személyes élmény kell. Egy könyv is egy élményt ad, de semmiképpen sem olyat, amilyet például egy eldobott szemét, vagy a hatalmas társadalmi különbségek látvány ad.

Tervezed a folytatást hasonló témájú írással?

-Hasonló téma nem biztos, hogy lesz, habár sok ötletem van.

Milyen jellegű történeten dolgozol most?

-Egy szerelmi történet, egy kis varázslattal, egy kis mesével. Teljesen más lesz, mint az elődje.

Mikorra várható a következő könyv?

-Ez év végére tervezem.

Czap Ferenc budapesti könyvbemutatója szeptemberben várja az érdeklődőket az A38 hajón.

(szöveg: Tóth Júlia Éva, Czap Ferenc, fotó az interjúról: Pólyi Nikolett)