KulturSzalon

Összefutottunk az egyik tanítványommal. Évek óta nem találkoztunk, mindazonáltal kölcsönösen figyelemmel kísérjük egymás pályafutását. Tudom például róla, hogy olvassa a Médianapló című rovatomat, bárhol jelenjék is meg. Semleges kérdések után pironkodva hozakodott elő azzal, ami piszkálta a csőrét. Azt vette észre, hogy mostanában elég sokat foglalkozom a zsidókkal. Vajon miért? A kérdésen meglepődtem, aztán elgondolkoztam rajta.

Felötlött a kézenfekvő válasz, amelyet Orbán Viktor jelenlegi főtanácsadója, Hegedűs Zsuzsa foglalt tömör mondatba, igaz, még akkor, amikor csupán szociológus volt: „A fenti bűnbak a zsidó, a lenti bűnbak a cigány.” (Magyar Hírlap, 2000. december 9.) De aztán arra jutottam, túl elvont ahhoz, hogy folyamatosan ezen törjem a fejem. Van viszont benne egy mozzanat, a „fenti”, amely közelebb visz a hiteles válaszhoz. Nem éltem meg személyes tragédiaként, hogy a második világháborúban a magyar állam hathatós közreműködésével más országbeli haláltáborokban, hazai országutak mentén és a Duna-parton félmillió magyar állampolgárt pusztítottak el, de a tömeggyilkosságban a magyar polgárság pusztulását is látom. Az egyik legnépesebb és legkreatívabb rétegét családostul „sikerült” kiiktatni a társadalomból.

 Mindez azért jutott éppen most eszembe, mert meghallgattam Radnóti Miklós Hetedik eclogáját, a fekete-fehér tévéfelvételt Szegvári Kati tette föl a Facebook-ra. Amikor a bori munkatáborban fogva tartott költőt megjelenítő Latinovits Zoltán azt a sort mondta, hogy „És aki jobbra nyöszörög, balra hever, hazatér-e?”, felvillant egy régi emlékkép. Vagy harminc évvel ezelőtt üldögéltünk a Podmaniczky téri kocsmában, az Élet és Irodalom közeli szerkesztőségéből ruccantunk át bablevesre és egy sörre. Eszegetés közben valahogy szóba került a bori munkatábor, amidőn megszólalt Frank János, a hetilap képzőművészeti kritikusa. Kiderült, hogy néhány hónapig megosztotta a priccsét Radnóti Miklóssal. Mi, a második világháború után születettek faggatni kezdtük a költőről, ám Janó szűkszavúnak bizonyult. Véletlenül mégis kibukott belőle, hogy önözték egymást. Elképedve kérdeztük: „De miért?” A választékos modorú esztéta magától értetődő módon felelte: „Azért, mert nem mutattak be bennünket egymásnak.”

Akkor jót nevettem a megjegyzésen, ma inkább eltűnődöm rajta.