KulturSzalon

két éve még óriási szakadékot éreztem magam és az élet között. nem mertem arra gondolni, mi lesz most, itt, ebben a jelenben, amit élek. bele se mertem gondolni abba, hogy egyszer majd párban élek egy albérletben, távol innen, a háztól, a szüleimtől, az otthonomtól. azt gondoltam öreg macskás nő leszek, akit csak bolondnak titulálnak és magányosan élek majd valami növényekkel teleburjánzott udvarú házban. és tényleg ilyen voltam. féltem és rettegtem, közben pedig erősen palástoltam minden érzésem. úgy csináltam, mintha mérhetetlen erős és kemény lennék és néha még én is elhittem - az arcom repedezett a keménységtől. és ez így ment. felépített vár volt meg falak és megszokás. egészen addig míg nem jött, ő.

 

őt nem érdekelte a büszkeségem és az sem, hogy sosem ismerem be ha nincs igazam. az sem, hogy nem beszélek a problémáimról és olykor csak magamba gubózva hallgatok. arra is tett, hogy úgy teszek, mintha erős lennék, meg arra is hogy hisztizek. az sem érdekelte, hogy lebecsülöm magam, az meg főleg nem, hogy nem érzem elég jónak magam semmiben. nem érdekelte, hogy nem tudok táncolni, hogy nem tudok magassarkúban menni, hogy béna vagyok és ügyetlen. nem zavarta, hogy koncerteken az első sorban kell állnunk mert olyan kicsi vagyok, hogy hátul nem látok semmit. nem foglalkozott ezekkel. 

 

 

egyszerűen csak megtanított arra, mikor kell igazán büszkének lenni és elmondja ha ő is büszke rám. rám pirít ha nincs igazam és ha nem is mondom ki hangosan, de elismerem, hogy ha igaza van. megtanított, hogy az épít ha megbeszéljük a problémákat és nem a szőnyeg alá seperjük őket. elviseli ha csak panaszkodom és sajnálkozom, ilyenkor rávilágít arra, hogy mennyi minden eltörpül és mennyi mindenen át lehet lépni, hisz lényegében nagyon is jó nekem! sírhatok az ölébe bújva és nem kell eljátszanom, hogy mindent kibírok. nem engedi eltiporni az önbecsülésem magam által, mindig épít még akkor is, ha szerintem csak kedvesen füllent, hogy szép vagyok. elhiszi velem együtt, hogy az írás az én utam, de ettől függetlenül bármit meg tudok csinálni ha kitartok. eljön velem bármerre és koncerten fotózik nekem és szétpréselteti magát az első sorban, hogy lássak. gondoskodik rólam, reggelit csinál és betakar este ha elalszom. 

 

annyi mindenen mentünk már keresztül. megvívtuk a csatáinkat az élettel - olykor egymással, is mégis rendíthetetlen ez az érzés itt bennem. hogy bármikor bőröndbe pakolnék és a nyakamba venném az életet így, üres zsebbel is csak, hogy mellette legyek. hogy megtanulnék főzni bonyolult dolgokat is vagy kimosnám a ruháit, beágyaznék, meg elpakolnám a folyton a szobában hagyott poharait is. mert az antiszociálisság teljesen átfordult mi-központúsággá - ha még nem is létezik ilyen szó, akkor is. és mindig, minden megéri, ha láthatom a kis ráncokat a szeme körül, mikor mosolyog. mert a szívem kinyitotta, beköltözött és magára zárta a lakatot. én pedig receptes füzetet nyitottam, s ebbe írom az elkészítendő reggelik, ebédek és vacsorák hadát.