KulturSzalon

Mindenki arra vágyódik, hogy azt érezze, szeretik és megbecsülik. De vajon mi kell ahhoz, hogy ezt valóban érezhessük is. A magányos ember nem azért magányos, mert egyedül van, hanem azért, mert nem érzi, hogy szeretik és megbecsülik. Ennek a fordítottja is igaz ám. Ha valaki egyedül él, attól még érezheti mindezeket, megkaphatja a munkahelyén, a barátaitól, vagy különböző kisebb társaságokban. Szóval a magány nem feltétlenül jelent egyedül létet. Igen, biztos vagyok benne, hogy számtalanszor hallottad már te is a "társas magány" kifejezését. Látszólag minden OK, van társad, családod, sikeres munkahelyed, és mégis hiányzik valami. Vajon mi? Hiába vesznek körbe többen is, nem érzed, hogy figyelnek rád, nem érzed, hogy szeretnek. Ó, én nem ilyen vagyok – vágod rá – én figyelek azokra, akiket szeretek! Biztos vagy benne? Mert én korántsem. Gondolj egyetlen személyre, akiről úgy gondolod, hogy figyelsz rá, és szereteted rá irányítod. Meg van? Na, most kezd elmondani, milyen is ez az ember. Mit gondol, mit érez, mi az, amit elfogad, mi az, ami ellen tiltakozik. Ugye mennyi mindent fel tudsz sorolni? És mennyi mindent nem. A gondos mama az ebédhez mindig kikészíti a terítéket is. Minden tökéletes, mert figyel a családjára. Előkészíti a salátát, a tejfölt, a borsot, és még ki tudja mennyi apró kiegészítőt. Bele is fárad kellő képen, de azt mondja: "mindent tökéletesen elő van készítve, mindenki vehet bármiből, ami kedvére való". Csak hogy a mama néha elfeledkezik valamiről. Mivel ott van az asztalon, felkínálja a választási lehetőségeket sorra mindenkinek. "Vegyél édes gyerekem répát is...". A gyerek azonban nem kér répát. Sose kért, mert rühelli. De a mama erről megfeledkezik, mert: hátha most kér. Eszébe se jut, hogy ha a gyerek meggondolja magát, majd szól. A tejfölt férje ura kezébe adja, hiszen úgy jó a pörkölt. De a férj sose ette meg a tejfölt – a gyerek viszont igen. Szóval sorolhatnám... Persze, most azt mondod, szegény asszony, mindenre nem figyelhet. Én meg azt mondom, ha igazán figyelsz a másikra, pontosan ismered a szokásait – még akkor is, ha azok értelmetlenek és számodra nem tetszenek. És el is fogadod ezeket a szokásokat. Mikor mondom azt, hogy ez mama IGAZÁN figyel azokra, akiket szeret, akikért nap nap után robotol, és "életét adja értük"? Erre sem túl bonyolult a válasz, és valóban nem kell szegény asszonynak mindent megjegyeznie. Elég, ha gondos előkészítő munkák után megkérdezi: mit kérsz fiam, lányom, és ha másik megmondja, azt adja a kezébe (vagy hagyja, hogy az elvegye magának). Aprócska különbség, de a másik ember ettől az egyszerű és természetes viselkedéstől azt érzi: valóban fontos neki, hogy én mit akarok, és mit szeretnék. Nem a mártírt látja többé, hanem azt a személyt, aki valóban figyel rá...

 

– ... és te hiszel abban a sok baromságban, amit ezekben a sorozatokban leírsz?

 

– Én írtam, ki más hihetne benne.....

 

 

Keresgetem a formát, hogyan tudnám elmondani a gondolataimat. Talán a Jegyzetek üzemmód alkalmasabb erre. Majd kiderül.

 

A kép, amit ide csatolok, természetesen Egyiptomot idézi. Erős a kötődésem ehhez a világhoz – ki tudja miért. De nem ez az egyetlen világ a számomra. Vadkacsa története szomorú véget ér. De vajon véget ér-e. Olyan az ember érzése, hogy valami még hiányzik ebből a sztoriból (és nemcsak azért, mert kezdő "mesélő" vagyok). Érzed – legalábbis ezt remélem – hogy ennek a történetnek igazából se eleje, se vége. Nem akkor kezdődik, amikor Vadkacsa megszületik – nem kezdődhet akkor, hiszen az egész történet alatt azt sugallja, hogy sorsa és Hapyvel való boldogtalan kapcsolata nem véletlen – ezt a kapcsolatot megharcolni született a világra. Gyakran felteszi a kérdést: ki tanít kit? Ezt mindannyian érezzük, főleg ha nehéz helyzetekbe kerülünk. Ilyenkor gyakran sóhajtva kérdezi az ember: "Istenem, miért? Miért kell nekem ezt megélnem:". Ma úgy tűnik egyre többen már más kérdéseket is felteszünk ilyenkor: mit kell ebből megtanulnom? Milyen tapasztalatokat gyűjtök ebből? Többen is úgy gondolják, hogy ezek a tapasztalatok és "tanulások" nem a véletlen műve, hanem – nevezzük egyelőre így – a sors műve. Csakhogy ez azt feltételezi, hogy akkor a sors nem cél nélküli, ha pedig konkrét célja van – akkor irányítható. Na, ezen azért dolgoznunk kell még picit. Néha azt is megkérdezik tőlem, hogy "ilyen okos és művelt" nő hogyan hihet abban, hogy sorsát a csillagok irányítják, és miért hisz a mitológiai mesékben. Nos, nem ebben hiszek. Abban hiszek, hogy minden törvényszerűségek alapján működik – az ember is. Ugyanazok a törvények vonatkoznak a csillagokra, mint az emberi életre. Ezeket a törvényeket viszont pontosan meglehet érteni a mitológia és asztrológia segítségével (persze azért nem túl könnyen). Ez bonyolult és érthetetlen? Mesélek valamit:):

 

Néhány napja egy szórakoztató ismeretterjesztő filmet láttam. Szeretem az ilyen filmeket, mert többségük ugyan nem megy le az igazi mélységekig, de néhány gondolatot azért hátra hagynak a teljesen átlagosan gondolkodó emberekben is. Szóval ebben a filmben is volt szó mindenféléről. Vámpírokról, vérfarkasokról, boszorkányokról – és Holdról. Azon vitatkoztak "hívők" és „nem hívők", hogy vajon a holdtölte van e bármilyen hatással az emberre. A konkrét emberre. Vagyis mondjuk rád, vagy rám. Előkeresték a baleseti statisztikákat, a lelki segély hívások számát, hány esetben láttak boszorkányt repülni az égen:) – szóval mindent, sőt még azt is kísérlet alá vonták, hogy a fánk melyik Hold stádiumban sül meg jobban (megjegyzem teliholdkor kifutott). A statisztikák szerint viszont semmivel sincs több baleset, mint más napokon, jogos tehát a kérdés: akkor most mi van? Úgy gondolom, hogy a világ – legyen az bármilyen varázs- vagy mesevilág is:) – nemcsak balesetből áll, ahogy az emberi élet sem. Az viszont tény, hogy ami "nem kóser", azt hamarabb észrevesszük.

 

Ugyanakkor ott motoszkál az agyunkban az is, ha a Hold képes a tengerek hatalmas víztömegét mozgatni – és ez tudományos tény – akkor kizárt, hogy az emberi testre ne hatna. Az ember pedig nem csupán test. A hold pedig nem csak úgy jön-megy kedve szerint, hanem pontosan meghatározott módon "közlekedik". Ugyan ez igaz a többi bolygóra is. Számomra az egyik legmeglepőbb tény az volt, amikor Arroyo professzor könyveiben arról olvastam, hogy Amerikában meghatározott időszakonként pszichológusok és asztrológusok "egyeztetik óráikat", vagyis konkrét embereket, konkrét helyzeteket vizsgálnak, és végül összeegyezteti a levont következtetéseket, ez már jó ideje működik így. Az első magyar írótól származó asztrológiai könyvem Dubravszky László tankönyve volt. Ő még a Plútóról úgy irt, hogy "hatása további vizsgálatokat igényel". A Plútót 1930-ban fedezték fel – és folyamatosan tanulmányozták. Minden szempontból. Csillagászatilag és asztrológiailag is, Ebben az időszakban a pszichológia is komoly változásokon ment át. Freud mellett Jung munkái is megjelentek – és hatvanas években egy még továbbfejlesztett irányvonal. Ma is keveset tudunk az emberi elme működéséről – mégis egyre többeknek tűnik úgy, hogy pontosan leírható az ókori mítoszok és az asztrológia segítségével. A pszichológia folyamatosan fejődik, ahogy az asztrológiai leírások is. A világ nem áll meg. A Plútó nemcsak az asztrológiát kényszerítette "átértékelésre", hanem a csillagászokat is. A 70-e, 80-as évektől rengeteg "bolygót" felfedeztek, olyanokat, mint a Plútó, sőt, sokkal nagyobbakat is. Ennek alapján a Naprendszerünk ma már legalább húsz bolygóból állna!

 

Szóval figyelték, a Plútót és rájöttek, hogy "kilóg a sorból" – ezért 2006-ban le is "fokozták". Ma már nem bolygó – csak plutoid. De a legmegdöbbentőbb nem ez. Az asztrológusok a mitológiát használják a bolygók leírásához. Minden bolygó egy (néha több) isten vonásait és "életét" viseli magán. De a mitológia tartalmazza azokat a "lényeket" is, akiket mostanában fedeznek fel: Ők az aszteroidák és a kentaurok.

 

Na, egyenlőre ennyi elég is lesz, a "kísérleti" megjelenítési formámhoz, vagyis a Jegyzetek használatához...

 

 

Az ember valahogy úgy van összerakva, hogy születése pillanatától arra vágyódik, szeressék, és hogy valamilyen módon elismerjék létét, önvalójának a külvilágban való megnyilatkoztatásait – magyarul, hogy megdicsérjék. Ezekből a dolgokból kapjuk meg azonban a legkevesebbet, van, aki talán semmit sem. Amíg űz a vágy, hogy végre megmutathasd a világban, ki is vagy, addig minden időd ezeknek az érzéseknek a "begyűjtésére" szenteled. Ez sokkal több formában megnyilvánulhat, mint azt elsőre gondolnánk. Szerelemtől a karrierépítésig, minden ide tartozik. De az emberi élet valahonnan elindul, és valahova megérkezik. Ezek csak állomások benne, és nem biztos, hogy mindig a legszebb, legtökéletesebb állomásokra érkezünk. Mindenki életében eljön a pillanat, amikor végig nézi úti albumában az állomások fotóit. Eltöpreng, vajon jó helyre érkeztem-e? Ez a "számvetés" általában 40-45 éves kor környékén érkezik el. Nehéz időszak ez, különösen, ha az illető úgy értékeli, hogy igazából semmit se talált meg azokból a dolgokból, melyeket keresett. Természetes és ösztönös védekező reakcióként egyre zárkózottabbá, egyre "pesszimistábbá" válik. Minél inkább sikertelennek ítéltetett élete, annál inkább kilátástalanak tartja bármiféle újrakezdés lehetőségét. Vagy épp ellenkezőleg, vad habzsolni vágyással belecsap az élet örömeinek élvezetébe (kapuzárási pánik – igen csajok, ez nálunk is működik, bár nem biztos, hogy abban a formában jelentkezik, mint a pasiknál). Pedig ez az életkorszak a nagy újra kezdések ideje. Számtalan ember életének ebben az időszakában hirtelen munkát vált, vagy új családot alapít – és vannak, akik másképp keresik megújulásuk lehetőségeit.

 

A pszichológiában (és az asztrológiában is) számon tartanak egy kifejezést: életóra. Pontosan követhető valamennyi életkor sajátsága: ugyanabban az életkorban mindannyian ugyanazt tesszük – még ha ezt nehéz is azonnal felismerni. Az élet kezdetén mind tanulunk: megismerjük a közvetlen külvilágot, kiépítjük legalapvetőbb emberi kapcsolatainkat (szülők, testvérek). Később megjelenik életünkben a tágabb környezet, amely folyamatosan hat ránk, és mi az is fáradozunk, hogy folyamatosan hassunk a környezetünkre (iskola, barátok). Ekkor kinyílik az ember tudata és érzései is árnyalódni kezdenek. Kialakulnak szoros kapcsolatok, de helyet kapnak már a laza, sőt felszínes kapcsolatok is. Amikor kinyílt a világ, ösztöneink egy új belső világ megteremtésére sarkallnak minket. Ebbe a világba csak mi férünk bele, senki más (a kamaszok lázadása, a függetlenedési folyamat elindulása). Hamarosan azonban úgy érezzük, ebben a világban kevesen vagyunk, megpróbáljuk saját világunkba beolvasztani a számukra kedves dolgokat (párkapcsolat, siker, munka). És eljön a számvetés pillanata... mi sikerült, és mi nem. Ami sikertelennek bizonyult – ha nehezen is, de – kidobjuk. Megpróbáljuk megjavítani mind azt, ami elromlott. Ez az utolsó lehetőségünk. Ha még mindig nem sikerül megtalálni, hogy milyen irányba is kell állítani életünk vitorláját, a vihar menthetetlenül elsodor bennünket. Nem véletlenül tartják ezt az életkort veszélyesnek. A felgyűlt sikertelenség és csalódás a világ terheként nehezedik ránk és nehéz megszabadulni tőle – főleg, ha nincs is "szabadulási kísérletedhez" segítséged. Pedig nincs. Senkinek nincs. Magadnak kell megküzdened semmit nem érésed gondolatával – és magadnak kell elfogadni is azt. Ebben az életkorban általánosan megjelenik bennünk egyfajta "nem kellek" érzés. A férj úgy érzi, nem kell a feleségének, a feleség úgy érzi, nem kell a gyermekeinek – szóval elkezdjük a feleslegesség érzését élni. Ha szerencsés vagy, és a családodban remek az együttműködés és összhang, akkor is megéled ezt – valahogy másformában, talán a munkában, vagy egyszerűen csak általános érzésekben (már nem fordulnak meg utánam a pasik/csajok, már nem bírok annyit dolgozni, stb.). Mindegy hány éves vagy most, nézd meg jól a szüleidet. Húsz-húszonöt év múlva az ő mostani érzéseit fogod élni. Így működik a világ íratlan szabálya.

 

Amikor elérkezünk a negyvenöt év körüli válsághoz, egyetlen támpontunk és segítségünk a család a lehet, a gyerekeink. Ők adnak hitet, hogy mégis csak van valami értelme a létezésünknek – értük kell küzdenünk. És erőnk megfeszítve küzdünk a gyermekeinkért – amiből ők általában már nem is kérnek. Ahogy te se kérted a szüleid áldozatát és te se tudtad, hogy életük egyetlen és kizárólagos értelme te maradtál. Ha nincs, aki ezt a támaszt megadhatná neked, sokkal nehezebb tovább lépned. De tovább lépsz (bár elég sokan vannak, akik itt végleg feladják), és ha nehezen is, de lassan rád köszönt életednek egy új korszaka. Ötven éves kora körül az ember pontosan tisztában van azzal, mi az, amit elért, mi az, ami bármilyen formában is értéket képviselhet életében. Ekkor valami teljesen új vágy jelenik meg benne: át akarja adni a tapasztalatait a fiatalabb generációknak. Ez sem biztos, hogy feltűnő folyamat – hétköznapi életünkbe teljesen belesimulva éljük meg. Az apa azon fáradozik, hogy már felnőtt gyermekének átadhassa a családi gazdaság, üzlet, vállalkozás vezetését. Az "öregek" lassan kivonulnak a világból. Már nem létrehozni és teremteni akarnak, hanem megtanítani a fiatalokat a teremtésre. Ezzel a tanítással viszont komoly bajok vannak mostanság. Már a mi szüleink se akarták átadni a "stafétát". Teremteni akartak tovább, nekünk vagy maguknak. És mi is képtelenek leszünk "letenni a lantot". Még, még, még, soha nem elég... De elég, hidd el végre, elég.