KulturSzalon

 

 

KulturSzalon: Már gyerekkorodban megfertőzött a színház világa, gyakran jártál a nyíregyházi színházban dolgozó nagymamádhoz. Emlékszel arra a pillanatra, amikor elhatároztad, hogy színésznő szeretnél lenni? 

Jenei Judit: Igen, emlékszem. 1990-et írtunk, a Miss Amerika című zenés előadást néztem éppen, amikor  megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy nem a nézőtéren akarok ülni, hanem a színészekkel szeretnék lenni a színpadon. Ez az ambíció 1998-ig végig kísérte mindennapjaimat, amikor csak tehettem a nézőtéren ülve arról ábrándoztam, hogy talán egyszer én is ennek a színháznak a deszkáit koptatom majd. 

 

 

Jenei Judit: Nagyon sokáig csak rajongója voltam a színháznak. Nem iratkoztam be egyik nyíregyházi színkörbe sem. De mivel a Kodály Zoltán Általános Iskola tanulója, a  Cantemus Kórus - később a Pro Musica Leánykar - tagja voltam, nem volt ismeretlen számomra a színpad, hiszen a kórussal évente számtalanszor felléptünk, többek között külföldön is. Az énekkarban ugyanúgy ki kellett állnom az emberek elé, annyi különbséggel, hogy ott elvegyültem a többiek között. Rendkívül jól éreztem magam a kórusban, valójában a zene volt az első olyan művészeti ág, ami által ki tudtam fejezni magam. Rengeteget köszönhetek Szabó Dénes Kossuth- és Liszt díjas karnagynak, aki számomra a világ legjobb zenepedagógusa és kórusvezetője. Az ő  pedagógiai módszeréből a mai napig tudok profitálni, gondolok itt például a színpadi létezéshez szükséges fegyelemre, alázatra, koncentrációra, állóképességre, csapatmunkára. 17 éves voltam, amikor azt gondoltam, hogy ha színész akarok lenni, muszáj kiválnom a “tömegből”. Sajnos ez szó szerint azzal járt együtt, hogy a kóruséneklést fel kellett áldoznom a "színészet oltárán". Mivel soha nem voltam extrovertált személyiség, ezért kivártam azt a pillanatot, amikor már üvöltött utánam a lehetőség. Csendes, visszahúzódó lány voltam. A gimnáziumi ünnepségeken kezdtem el először szerepelni. Pozitív élményként hatottak rám ezek a fellépések, úgy éreztem, hogy ott a helyem és valóban ezt akarom csinálni. Érettségi után elmentem felvételizni a Színművészeti Főiskolára, ahová nem vettek fel, majd a Gór Nagy Mária Színitanodába jelentkeztem, amit 2001-ben el is végeztem.

 

 

 

Jenei Judit: A Kodályban első osztálytól kötelező volt a furulya, majd negyedikben választani kellett mellé egy másik hangszert. Megvan a története annak, hogyan szemeltem ki magamnak a fuvolát. Kilenc éves lehettem, amikor egy templomi koncerten fellépett a Szabolcsi Szimfonikus Zenekar. A mai napig tisztán emlékszem, szerelem volt első hallásra. A hetedik sor szélén ültem, és nem tudtam levenni a szemem a fuvoláról. Ezután nem volt kérdés, milyen hangszeren fogok megtanulni játszani. Az énekkarból való kilépésemmel egy időben a fuvolát is hanyagolni kezdtem, de később úgy hozta az élet, hogy egyes színházi előadásokban - pl. Vackor, Száz év magány, Fényárnyék, Tűzoltó leszel s katona - újra játszanom kellett rajta. Amikor a Karamazov testvérek próbaidőszakának elején felmerült az a kérdés, hogy mi lenne, ha az általam játszott Grusenyka fuvolázna, azt mondtam, hogy inkább valami más hangszer legyen, így tanultam meg alapszinten alt szaxofonon játszani négy hét alatt. A tavaly előtti évadban pedig a Tigris és hiéna című előadás kedvéért ismerkedtem meg a citerával. 2009 és 2012 között a Nyíregyházi Főiskola ének-zene -népzene szakos hallgatója voltam, ahol zongorázni és népi furulyázni tanultam.

 

 

 

KulturSzalon: Csalódásként élted meg, hogy nem vettek fel a Színművészetire?

Jenei Judit: Nem éreztem, hogy csalódásként kellene felfogni. Ha én lettem volna a felvételiztető, én sem jártam volna el másképpen. A felvételin gátlásos voltam, tapasztalatlan, lámpalázam volt, a szemembe világított a reflektor, nem láttam a felvételiztető tekintetét, ami nagyon zavaró volt számomra. Nem tudtam önmagam adni és képtelen voltam kifejezni magam egy-egy monológon, versen keresztül. Aztán átmentem a Gór Nagy Mária Színitanodába felvételizni, ott valahogy sokkal lazábban léteztem a színpadon, mivel elsősorban a Színművészetire készültem, a Színitanodás felvételin nem éreztem tétet, ezáltal sokkal felszabadultabb voltam. Elsőre fel is vettek. 

 

 

Jenei Judit: De igen. Ötször is megpróbáltam és mindig a második rostáig jutottam. Nem bánom, hogy így alakult, így kellett történnie. Azt gondolom, az  évek során a Móricz Zsigmond Színházban ugyanúgy el tudtam sajátítani a színész mesterség alapjait.

 

 

Jenei Judit: Számomra nem csak az iskola volt egy újabb fejezet az életemben, hanem a megváltozott életkörülményem is. A Színitanoda Budapesten volt, ahová 18 évesen, egyedül kerültem. Kinyílt előttem a világ. Teljesen kiszakadtam az itthoni környezetből és tulajdonképpen felnőtté váltam. Az osztályfőnököm egy rendkívül jó pedagógus és színésznő, Zsurzs Kati volt. Valahol önmagát, a fiatalkori énjét látta meg bennem, ő is önbizalomhiánnyal, frusztrációkkal futott neki a pályának, akárcsak én, ezért külön odafigyelt rám. Tudta, hogy milyen pedagógiai módszer szükséges ahhoz, hogy fejlődhessek.

 

 

Jenei Judit: Mikó István eljött megnézni egy vizsgaelőadásunkat. Az előadás előtt az a pletyka terjedt el az osztályban, hogy fiúkat keres, ezért megnyugodtam. Úgy tűnik, ha valamit nem veszek komolyan, nincs tét, akkor sokkal nyugodtabb, lazább tudok maradni. Az előadás után Mikó István odajött hozzám, szerződést ajánlott és már mondta is a szerepeket, amiket el szeretett volna játszatni velem. Eufórikus állapotba kerültem az ajánlattól. Még távolabb kerültem Nyíregyházától, szintén egyedül, újra be kellett illeszkednem, ami nem volt nehéz, mert nagyon nyitott volt felém a társulat. Többek között Mikó Istvánnal, Sinkó Lászlóval, Kőszegi Ákossal, Incze Józseffel, Ivancsics Ilonával, Molnár Zsuzsával, Benkő Péterrel, Hacser Józsával, Nemcsák Károllyal játszottam együtt az Ármány és szerelemben és A peleskei nótáriusban. Rengeteget tanultam tőlük, sokat segítettek. 

 

 

KulturSzalon: Mennyi időt töltöttél Sopronban?

Jenei Judit: Egy évadot, hirtelen történő igazgató váltás miatt. 

 

 

Jenei Judit:  Amikor harmadikos voltam a Gór Nagy Mária Színitanodában 2000-ben, már statisztálgattam és pici szerepeket játszottam Nyíregyházán. Éppen akkor, amikor átépült a színház, és ideiglenesen a művelődési házba költözött. Az Árgyélus királyfi és Tündérszép Ilona című mesében játszottam és az Anconai szerelmesekben táncoltam, ami szintén hatalmas élmény volt annak a kislánynak, aki 1990-ben a nézőtéren ült, mert egyszer csak azok között az emberek között lehettem a színpadon, akiken tulajdonképpen felnőttem: Gazsó György, Csoma Judit, Zubor Ágnes, Szabó Tünde, Varjú Olga, Hetey László, Kerekes László, Horváth László Attila, Megyeri Zoltán, Egyed Attila, Szabó Márti és még sokan mások voltak az akkori társulat tagjai. Jelentkeztem Csabánál (Tasnádi Csaba, igazgató-főrendező - a szerk.), elmondtam, hogy szívesen jönnék a Móricz Zsigmond Színházba. De mielőtt Sopronba kerültem volna, már szerződést ajánlott. Tehát egy évvel később el is fogadtam. 

 

 

Jenei Judit: Érdekes abból a szempontból, hogy a három év alatt leküzdött gátlásaim itthon hatványozottan előjöttek. Eleinte nem mertem odamenni a színészekhez, felállítottam köztük és köztem egy falat, s emiatt kis időbe telt, mire feloldódtam. Sajnos azóta eléggé kicserélődött a társulat, ma már kevés olyan színész van a társulatban, akiket gyerekkoromban a nézőtérről csodáltam és olyan hatással voltak rám, hogy úgy döntöttem, ezt a pályát választom hivatásként. 
 

 

KulturSzalon: A nyíregyházi színház társulatának 2002 óta vagy tagja, nagyon sok darabban játszottál. Volt-e kedvenc, és ha igen, melyik volt az és miért?

Jenei Judit: Azokat az előadásokat preferálom, amelyek nagy kihívást jelentettek. Amikor elkezdünk egy próba folyamatot, abban lelem örömöm, ha a szövegkönyv elolvasása után fogalmunk sincs arról, hogy mi lesz belőle; ha azt a hatást kelti bennem, mintha kitennének egy dzsungelbe, és az alkotótársaimmal együtt (beleértve a rendezőt), kéz a kézben térképezzük fel a járhatatlannak tűnő utat, ahol még nem járt előttünk senki, megpróbálunk valami újat találni s ennek érdekében sokat kísérletezünk, keresgélünk. Ehhez persze idő kell, mint minden jó munkához. Számomra sokkal izgalmasabb, mint amikor azonnal lerendelkezzük az előadást. Leteszed a pontokat és onnantól azok már ott maradnak. A kedvenc szerepeimet illetően, másik szempont a magamnak való megfelelési vágy. Azt hiszem, a legszigorúbb kritikusom én magam vagyok, a mércém a csillagos ég, amelyet soha nem érhetek el. Mégis vannak olyan szerepek, amelyeket nem szégyenlek, szívesen felvállalok. Nyilván ez is egy szubjektív dolog, és megvan a maga miértje, hogy melyek azok. Ilyen volt például Az ember tragédiája (Madách Imre: Az ember tragédiája - Éva, 2009/10 - a szerk.). Négy hétig próbáltam a Föld anyát, a kerubot és a virágárus lányt a londoni színből. Az élet úgy hozta, hogy  tíz nappal a bemutató előtt át kellett vennem Éva szerepét. Érdekes módon az ilyen helyzetekben tudok a legnyugodtabb lenni. Nem izgultam azon, hogy mi lesz tíz nap múlva, hanem tettem a dolgom, készültem a szerepre. Ez az egyik előadás, amire nagyon szívesen emlékszem és a bemutató után harmincszor játszottuk, tehát így még lehetett fejlődni benne. 

 

A másik meghatározó előadás számomra a Psyché, Weöres Sándor műve (Weöres Sándor: ♀ Psyché (Utazás egy nő körül Magyarországon), 2010/11 - a szerk.), amit egy évvel később játszottunk. A Psyché versciklus prózai írásokkal és a jegyzetekkel kiegészítve egy elképzelt XIX. századi költőnő élettörténetét mutatja be. Forgács Péter rendezővel folyamatosan kísérleteztünk az anyaggal, kerestük rajta a fogást, rengeteg variációt próbáltunk ki minden egyes versre, szövegre. Talán életem első olyan szerepe volt, akihez a legközelebb kerültem. Bár homlokegyenest más személyiség mint én, hiszen egy öntörvényű, a maga életét korlátlan szabadsággal élő nő, aki két végéről égeti a gyertyát. Felszabadító élmény volt előadásról előadásra Psyché bőrébe bújni. 

 

Bodó Viktorral az M, vagy mégsem (2004/05 - a szerk.), és a Fotel (Vinnai András - Bodó Viktor: Fotel 2007/08 - a szerk.) című darabokat is meg kell említenem. Az M, vagy mégsem-nél az olvasópróba úgy kezdődött, hogy Viktor bejelentette, nincs szövegkönyv, végig improvizáljuk az elkövetkezendő két hónapot. Ambivalens állapot lett úrrá rajtam: egyszerre érzetem felszabadultságot és gyomorgörcsöt. Ez a munka a bizalmon alapult, hiszen fogalmunk sem volt arról, hogy mit akar a rendező, hogyan körvonalazódik a darab, és miként fogadja majd a közönség. A Bodó Viktorral való találkozás is mérföldkőnek számít az életemben. Nagyon jó hatással van a közösségre, össze tudja kovácsolni az embereket és felszabadultan, önfeledten lehet vele dolgozni.

 

A mester és Margarita is egyedinek számít, amit Keszég László rendezett (Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita - Hella 2008/09 - a szerk.). Hellát játszottam, Woland, a Sátán egyetlen női vazallusát. Mivel a szövegkönyv és a regény sem bővelkedett sok információval, nem volt könnyű megtalálni a karakterre jellemző vonásokat, ezért jelenlétben tudtam érzékeltetni az egyéniségét.

 

Emlékezetes számomra Az eltört korsó (Heinrich von Kleist: Az eltört korsó - Éva, 2012/13 - a szerk.), Forgács Péter rendezésében. Zseniális volt a tér és forma esztétikailag, amely Füzér Anni díszlettervező fantáziájának köszönhető. Egy bírósági tárgyaláson zajlik a történet, s a nézők testközelből figyelhették végig az előadást, ettől sokkal élesebbek voltak a szituációk. Évával való találkozásom során a következő volt a megmértettetés: eredetileg ez egy naiva szerep, amelyet a rendezővel más koncepcióból közelítettünk meg: egy átlagos szituációban lázadó, öntörvényű, vagány kamaszként ismerhetnénk meg, de ezen a bírósági tárgyaláson kiszolgáltatott helyzetbe kerül, s kénytelen minden rágalmat, vádat rezzenéstelen arccal eltűrni és hallgatni annak érdekében, hogy szerelmét megmentse. Ezáltal a szerep komplikáltabb, összetettebb lett, nagy élmény volt abszolválnom.

 

 

KulturSzalon: Jó vagy rossz karaktert játszol szívesebben?

Jenei Judit: Leginkább azokat a karaktereket szeretem, amelyek jellemben, alaptermészetben, habitusban messzebb állnak tőlem. Ez is összekapcsolódik a kihívással. Egyszer azt mondta nekem Varjú Olga, amikor Az üvegcipőt játszottuk (Molnár Ferenc: Az üvegcipő - Társalkodónő 2003/04 - a szerk.), hogy nekem a karakter szerepek állnak jól, és így néhány év elteltével azt kezdem érezni, hogy igaza volt. A naiva szerepekből hál’ Istennek már kinőttem, és kikerültem ebből a skatulyából, aminek nagyon örülök, mert egy idő után megrekedtem benne. Visszatérve a kérdésetekre, jót és rosszat is szívesen játszom - bár alapvetően szerintem nincs jó és rossz ember -, csak legyen fajsúlya, ami nem a szerep nagyságától függ. Ezért is szeretek Forgács Péterrel dolgozni (rendező - a szerk.), mert ha egy kisebb szerepet játszom nála, egyenértékűnek tartja a főszereppel, és ugyanakkora energiát fektet egy epizódszerep kidolgozásába. Ettől az előadás első pillanatától az utolsóig megtalálom és jól érzem magam a szerepben, és ha a színész élvezi az előadást, az kifelé is látszik. Tehát igazából rendező függő is vagyok. 

 

 

Jenei Judit: Viszonylag elég korán kialakult egy szokásom, ami bevált, és azóta is ragaszkodom hozzá.  A telefonomon lévő diktafonra szoktam felmondani a szerepem szövegét, azaz a másik szereplőét és a sajátomat is. Utcán, séta közben, vagy otthon hallgatom. Ez az egyik metódusom. A másik módszerem, mivel szenvedélyes jegyzetelő vagyok és egyben vizuális típus, az instrukciókat, pillanatnyi benyomásokat, cselekvéseket be szoktam írni a példányba, így ha otthon kinyitom, ezeket is rögzítem agyban a szöveggel együtt.  Rengeteg inspirációt ad a zenehallgatás, olvasás, háttérinformációk gyűjtése is. Próbálok minnél komplexebben felkészülni.

 

 

KulturSzalon: Van álom szereped amit szeretnél eljátszani? Vagy volt olyan, amit szerettél volna és sikerült?

Jenei Judit: Régebben voltak szerepálmaim, még középiskolás koromban. Amióta színész vagyok, nem merek álmodozni. 

 

KulturSzalon: Szabadidődben szívesen olvasol. Milyen témájú könyveket részesítesz előnyben?

Jenei Judit: Általában a regényeket, a színdarabokat. Vannak kedvenc íróim, Boris Vian, Kurt Vonnegut, Franz Kafka, Örkény István, és folyamatosan találok újakat, jelenleg ilyen Murakami Haruki, japán író, vagy például Paul Auster amerikai író, Ljudmila Ulickaja orosz írónő. Rendkívül érdekelnek a pszichológiai szakkönyvek, valamint a zeneszerzőkről szóló életrajzok és természetesen versköteteket is bújok, hangulattól függően. 

 

 

Jenei Judit: Azokat a filmeket kedvelem, amelyek erősen fókuszálnak az emberi sorsok, társadalmi problémák felvetésére, szembesítésére. Legutóbb a Mundruczó Kornél által rendezett Fehér Isten volt rám nagy hatással. Legyen dráma, romantikus, nagyjából bármilyen műfaj, a lényeg, hogy legyen mondanivalója, története.

 

 

Jenei Judit: Igen, de szerintem ez az alap elvárás. 

 

 

Jenei Judit: Mivel komolyzenén szocializálódtam, nagyban meghatározza a könnyűzenei ízlésemet. Abszolút befogadó és nyitott vagyok majdnem mindenfajta zenei stílusra. A népzenét a Nyíregyházi Főiskolán kedveltették meg velem, hiszen az ott tanultak alapján értettem meg, s fedeztem fel szépségeit, értékeit. A zeneileg összetett, változatos, fantáziadúsan hangszerelt, szövegében kifejező, egyedi hangú énekeseket, előadókat hallgatom szívesen, mint pl.:, Nouvelle Vague, Lajkó Félix, Palya Bea, Quimby, Lovasi András, Lana del Rey, Budapest Bár, Frenk, Leonard Cohen, Nick Cave, Morcheeba, Németh Juci, Pink Martini.

 

 

KulturSzalon: 2011-ben elnyerted a Kelet Színésze-díjat, milyen érzés a közönség elismerését igazoló díj tulajdonosának lenni?

Jenei Judit: A mai napig nem hiszem el. A díjátadás a Waterlooi csata egyik előadása előtt történt. Nagyon meglepődtem, amikor meghallottam a nevem és nehezen hittem el, hogy ennyire szeretnek a nyíregyházi emberek. A munkánk során, sajnos kevés visszajelzést kapunk.