KulturSzalon

 

 

Kosik Anita: Nagyon későn éreztem. :) A gimnázium után hirtelen ötlettől vezérelve elmentem könnyűzenét tanulni. Jazz-rock ének szakon végeztem Kőbányán, közben pici gyerekeket angolra tanítottam Helen Doron módszerrel, ami egyébként szuper és mindenkinek csak ajánlani tudom. Aztán azon gondolkodtam, hogy mi legyen az életem további részében. Egyik alkalommal egy nagyon jó barátommal, Juhász Misivel (aki most már a keresztlányom apukája) üldögéltünk a pesti nagykönyvtárban, és azt mondta, hogy felvételizzünk a Színműre. Jó, menjünk - mondtam. Persze fogalmam sem volt arról, mi az a Színmű – nem készültem rá totyogós korom óta, nincs művész a családban, és túl sokat színházba sem jártam akkoriban. Volt pár nagyszerű előadásélményem, de nem a takarásban nőttem fel, sőt. Az emberek viszont mindig érdekeltek, és egy végtelenített pszicho dráma foglalkozás lehetősége nem hangzott rosszul. Összeszedtünk egy csomó dalt és néhány monológot (nem egészen voltam még tisztában a szó jelentésével). Versem sem volt elég… Elmentünk felvételizni, és a legnagyobb meglepetésemre Novák Eszter fölvett. Te jó ég! Semmit sem tudtam a színházról, hát mit keresek én ott? Az első két évben nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy abbahagyom az egészet és visszamegyek tanítani. De csak ott maradtam.

 

 

Kosik Anita: Semennyire. Egészen más okokból vagyok teljesítmény kényszeres. :) A Gundel Díjat azok kapják, akikről azt gondolják mások, hogy lehetnek valakik - egy olyan pályakezdőknek szóló elismerés, ami nem jár anyagi segítséggel, amire szerintem egy friss diplomásnak az esetek legnagyobb részében igen nagy szüksége van. Szóval, ha egy mecénás épp ezt a cikket olvassa, ne restelljen szemtelenül nagy összeget fektetni a Gundel Díjba, megháláljuk! Mindenképp játszunk vagy táncolunk, de úgy könnyebb. :) Persze irtó boldog voltam, mert mégis csak Szinetár tanár úr adta át a díjat, úgyhogy kicsíptem magam és elmentem egy csodaszép, elegáns vacsorára, ahol olyan zavarban voltam, mint egyébként ritkán, és találkozhattam olyan emberekkel, akikkel esetleg talán sosem hozott volna össze a sors. Az elismerés, ami ezzel jár, iszonyú fontos: tetszik vagy nem (félek-e tőle vagy nem), színészként kiemelten fontos, hogy mit gondolnak rólam mások – így kapok vagy nem kapok a későbbiekben szerepeket. Ami nem csak azért lényeges, mert ez a munkám és ezért cserébe veszek majd kenyeret, hanem azért is, mert a szerepformálásaimon keresztül fejlődöm a leginkább. Tehát azt ahogy létezem regisztrálja és elismeri egy másik ember, vagy mások csoportja, én bizalomnak értékelem. A bizalomból erőt merítek ahhoz, hogy szembe tudjak nézni az eddig eldugott részeimmel, és megbarátkozzam velük. Így felszabadulok, és felszabadultan játszani könnyű. Tulajdonképpen mindenkinek járna ez a bizalom! Úgy fest viszont, hogy az első lépést nekem kell megtennem: bizalmat szavazok a világnak és megmutatom magam, a világ pedig szól, hogy „láttuk ám, hajrá!”. Mindenki örül. De kényszer az nincs. Bizalmat nem lehet kényszeríteni.

 

 

 

Kosik Anita: Nem tudom. Eszembe jutott, szeretem, csinálom és kész. Így. Most siklóernyőzni tanulok hasonló megalapozottsággal. :) Egyébként szerintem a színház iszonyúan összefügg a zenével. A prózai darabokban is van zeneiség, ritmus. Mert minden zene, a szél is zene, ahogy itt ülünk, az is zene. Ki mikor áll föl, ahogy és amikor odanéz az egyik, ahogy elnéz a másik, ez mind zene. Mondhatni zene az élet. Én így fogom fel, lehet más nem így gondolja, de az én agyam így működik. Minden könnyebben megy, ha előtte énekelhetek valamit. A porszívózás is, pedig azt nagyon utálom.

 

 

 

Kosik Anita: Nem áll távol, frontember vagy itt is, ott is. Jé, teljesen le lehet fordítani egy koncertet egy előadásra – ezt így még sosem gondoltam végig, de attól még igaz. Nem mellesleg rettentően szeretek mozogni, tehát a zenés színház eléggé az én terepem. Prózánál is ugyanez a helyzet. Ugyanaz kell hozzá: mondanivaló, közönség és egy eltalált hangvétel. Utóbbi alatt azt értem, hogy csinálhatod ordítva mint a Pink, vagy édes-bús-Karády Katisan, vagy kis vadállat módra mint a Patti Smith. Vagy ahogy még senki sem csinálta.

 

 

 

Kosik Anita: Tehát van.

 

 

 

Kosik Anita: Persze. Ugyanattól. A mondanivaló átadásától. Szerintem ez a lényeg. Van egy olyan elképzelésem, hogy ez nem csak nekem jó, hanem esetleg annak is, aki nézi. Egyébként, ha valami miatt felelős egy színész, akkor az ez. Elolvastam a Színész-Chartát, ami egy eléggé felemelő, négy oldalas olvasmány arról (is), mi a színész dolga, kötelessége. Fontos, hogy olyan alkotáshoz adjam a nevem, amivel értéket képviselek. Jó volna, ha előadások után kommunikálhatnánk a nézőkkel. Persze lehet, hogy erre a világ összes ideje sem volna elég, mert egy nap még mindig 24 órás, de lehet, hogy akkor kevesebb előadásra, és több beszélgetésre volna szükség. Fogalmam sincs, hogy ez kivitelezhető-e, és hogy lenne-e rá egyáltalán érdeklődés. Van-e igény arra, hogy a színház egy elemelt dolog legyen, és a néző kívül maradhasson, vagy arra, hogy egy unalmas kedd este igenis menjen bele testestül-lelkestül. Lehet, hogy kicsit ez is kell, és kicsit az is.

A Presznyakov testvérek Terrorizmusában van egy jelenet, ami a tűzoltóságon játszódik. Egy srác lefotózza a helyszíneken a széttrancsírozott férfiakat, felrobbant nőket, és ezeket a képeket kirakosgatja és nézegeti. Ennek kapcsán arról folyik eszmecsere, hogy ha megmutatod a brutalitást az embereknek, akkor azt éred-e el, hogy a brutalitást legitimizálják, vagy pedig azt, hogy úristen ez milyen rossz, állítsuk meg. Tehát a kérdés az, hogy a brutalitást látván úgy gondolkodunk-e, hogy ilyen a világ, elfogadom és lebénulok tőle, vagy hogy ezt azonnal fejezzük be és tegyünk ellene, helyette valamit? Alapvető színházi kérdés. Például ezt még egyáltalán nem oldottam meg magamban. Szeretek brutális és elborult dolgokról beszélni, mert szerintem ezek azok a dolgok, amikről nem szoktunk beszélni, tehát azzal kell leginkább szembesülnünk. Kérdés az, hogy hogyan tudom ránevelni a nézőt, hogy ne a lebénulás felé terelgessem, hanem a gondolkodásra, megértésre, továbbgondolásra, esetleg cselekvésre. Erre kell színészként ráéreznem.

 

 

 

Kosik Anita: Abszolút, teljesen egyetértek, mert arra való. Mint egy könyv.

 

 

 

Kosik Anita: Hát, igen. Ez gyakorlati pszichológia. Terápiás jellegű dolog, de nem csak a színészé, sokkal inkább a néző terápiája a színház. Tetszik, hogy nem didaktikusan tanít, hanem indirekt szembesítő módszerrel. Nem a néző éli meg azokat a dolgokat, amik a színpadon történnek, de mégsem vonhatja ki magát belőle. És nem olyan módon látja, mint mondjuk az Éjjel-nappal Budapest c. televíziós műsorban, ami szerintem kifejezetten romboló és káros. Parázs vitát folytattam a minőség kérdéséről olyan emberekkel, akik szerint a fent említett műsor azért jó, mert megmutatja azokat a problémákat, amelyek a társadalomban vannak. Csakhogy én nem hiszem el, amit az Éjjel-nappal Budapestben látok, ennélfogva nem áll érdekemben elmélázni a szereplők problémáin. Még akkor sem, ha tudom, hogy a felvetett problémák valósak lehetnek. Más miatt mélázom rajtuk.

 

 

Kosik Anita: Abszolút. Teljesen egyetértek. Egyébként nincs olyan, hogy a néző nem érzi, mi történik a színpadon. Vannak ízlésbeli különbségek: a néző mondhatja azt egy színészről, hogy rossz színész, de ha az az ember, akiről azt gondolja, hogy rossz színész, egyszer csak csavar egyet a mellkasán… utána is mondhatja, hogy rossz színész, de megcsavarta a mellkasát és végül is ez a színész célja.

 

 

Kosik Anita: A gyakornok nagyon kicsi egy színházban.

 

 

 

Kosik Anita: Hát, hogy kicsi. Főleg én, nagyon kicsi voltam. Az Örkény kedves, barátságos hely, szerettem ott lenni. Zsótér tanár úrral dolgoztam, akit szintén nagyon szeretek, de akkor is a gyakornok kicsi egy színházban. Ennek két vonulata van: vagy vigyáznak rá, vagy arrébb rugdossák.

 

 

Kosik Anita: Hol ez, hol az. A Miskolci Nemzeti Színház óriási. Ott elveszik az ember. Nagy az épület, rengeteg az ember. Borzalmas a név memóriám, úgyhogy még kisebbnek éreztem magam. Ha én nem tudom látszólag megjegyezni, hogy kik vagytok, titeket miért érdekelne, hogy én ki vagyok? Az arcom viszont nem csökkent, hamarabb fel kellett volna fognom, hogy kicsi vagyok, és hogy ez nem baj; nem kell mindig nagynak lenni. Az embernek meg kell tanulnia, hogy hol a helye. De ezt nem csak egy színházban, hanem úgy általában az életben is meg kell tanulnia, ami akár óráról-órára is változhat. Szerintem ez részben csodálatos, de nagyon nyomasztó és fárasztó tud lenni. Egyfolytában felfogni, hogy éppen mi történik, most például azt, hogy itt ülök veled szemben és a szerepem az, hogy interjú alany vagyok. De ha hazamegyek, akkor a helyem a világban az, hogy a párom szerelme vagyok, ha hazautazom a szüleimhez, akkor az anyám és apám lánya vagyok. Mert még élnek. Akkor ott az a szerepem. Amikor ezeket felfogom, akkor változtathatok a helyzetemen. Tehát attól, hogy a szüleim lánya vagyok, még lehet véleményem a dolgaikról, akár negatív véleményem is, de ehhez nekik is el kell fogadniuk azt, hogy a kicsi lányuk már felnőtt, viszont nekem is el kell fogadnom, hogy a szüleim, már nem olyan szerepet töltenek be az életemben, mint gyerekkoromban. Ez ugyanígy működik egy szerelmi kapcsolatban, egy munkaviszonyban, egy próbafolyamatban. Utóbbiban meg aztán pláne, mert egy másik ember helyeit kell megtalálnod, szóval az még bonyolultabb és attól is függ, hogy éppen milyen állapotban vagy. Egyébként nagyon szép feladat, folyamatos önvizsgálat szükséges hozzá. Visszatérve a gyakorlati éveimre, sokáig éreztem úgy, hogy belőlem úgysem lesz színész.

 

 

 

Kosik Anita: Itt változott meg, Koltai M. Gábor Énekes madár rendezése alatt. Úgy kezdődött, hogy a volt osztályfőnököm az Énekes madárral párhuzamosan rendezett egy másik előadást, a Tűzoltó leszel s katonát. Azon töprengtek Csabával (Tasnádi Csaba – a szerk.)  hogy nem adnak még oda Gábornak - maradjak még inkább Eszter mellett, hogy vigyázhasson rám még egy kicsit. Ezt persze csak a premier után tudtam meg. Szóval el is késtem az olvasópróbáról, mert nem tudtam, hogy ki vagyok, meg hogy ki leszek (vagy kinek kéne lennem), és hogy akarom-e egyáltalán ezt az egészet. Gyűlölök késni, és ha rendszeresen elkések valahonnan, az azt jelenti, hogy nagyon nem akarok odamenni. Már ezt is tudom magamról, mint ahogyan azt is, hogyan tudom ezt orvosolni: nem kések el, hátha mégis jól sül el a dolog. Néha sikerül.

 

Visszatérve az olvasópróbára, amikor az igazgatóm, Tasnádi Csaba meglátott, első mondata az volt, hogy „Hol vagy már?!”.  Jézusom már elkéstem, az első nap, tök jó – gondoltam. „Miért nem vagy az olvasópróbán?!” - folytatta. „Melyiken?” - kérdeztem, mert nem tudtam, hogy melyikre kell mennem, és akkor kiderült, hogy az Énekes madárra. Egy csodálatos próbafolyamat volt, én játszottam Gondos Magdót, egy tizenhét éves lányt. Egyik alkalommal magamból kikelve, bőgve ordibáltam a büfében éjjel háromkor - a zeneszerző Márkos Berci, meg szegény Koltai M. Gabi csak álltak és néztek - hogy „Hol van az a tizenhét éves lány, aki a madarakkal beszélt, és hitt az emberekben…?!” - totál ki voltam készülve a próbafolyamat során bekövetkezett kudarcok következményeképp. Próbáltam innen, próbáltam onnan, azt’ csak nem bújt elő. Azt éreztem, hogy ha most sem jön össze, akkor nincs értelme. Nem megy az istennek se, és közben tudtam, hogy én vagyok a Gondos Magdó. Tudtam, éreztem! Minden egyes kis porcikámmal éreztem, és végtelenül bosszantott, hogy nem tudom megcsinálni. Kiordibáltam ezt magamból, a fiúk csak bámultak, aztán mondtam, hogy jó, semmi gond, ennek már vége, ilyen többet nem lesz, nyugodjatok meg. Utólag visszagondolva, nagyon vicces jelenet volt. Aztán másnap valahogy jobban ment az egész.

 

Az is lehet, hogy egy hatalmas gátat építettem fel magamban, nem csak a színészettel kapcsolatban, hanem saját magammal szemben is. Nem csak azt kell felfognom, hogy most ki vagyok és hol tartok, hanem azt is, hogy tíz éve hol voltam. Tudnom kell, hogy honnan hová, és abban a pillanatban, amikor megtörtént ez a kiakadásom rájöttem, hogy hiányzik valami az életemből, amit úgy eltemettem, hogy már azt sem tudtam, hogy valaha volt, de az óriási érzelmi viharok közepette hirtelen eszembe jutott. A bemutató után Novák Eszter (a volt osztályfőnök, - a szerk.) nem mondott egy szót sem, hanem egy fél percen keresztül ölelt szorosan. Ez volt itt az első bemutatóm, és tulajdonképpen ölelésből ölelésbe estem át a társulatnál. Eufórikus élmény volt. Amikor az Eszter megölelt éreztem meg azt, hogy „na ez az, erre várunk öt éve, hogy egy ilyen élmény szülessen”.

Persze az egyetemi évek alatt is voltak hasonló élmények, például nagyon szerettem A félkegyelmű c. darabban Nasztaszja Filippovna szerepét. Zsótér tanár úrral dolgoztunk, szintén nagy meló volt, de azt még nem érzékeltem igazi színházi munkának, mert otthon voltunk, viszonylagos biztonságban. Az igazi színházi munkát ijesztőbbnek képzeltem, pedig visszagondolva akkor is alaposan be voltam szarva… Mégis az Énekes madár bemutatója után éreztem legelőször, hogy színész leszek. Most számomra is kiderült, hogy nem egészen értem, miért.

 

 

Kosik Anita: Úgy, hogy Eszter mondta (Novák Eszter, Anita osztályfőnöke – a szerk.), hogy keresnek itt fiatal lányt, és jöttem. Tasnádi hívott, hogy jöhetek. És így. Ez egy rövid történet.

 

 

 

Kosik Anita: Amikor nem tudom, hogy színész vagyok-e, és úgy érzem nem is megy, az tragédia, méghozzá azért, mert nekem az ilyen nagy döntéseim általában úgy születtek, hogy valaki azt mondta, hogy neked ez biztos nem fog menni. „Igen??” - gondoltam, és megcsináltam. De amikor tényleg nem megy…  na az nagyon rossz. Olyankor eltűnök. Hogy hogy tudok ilyenkor dolgozni?

 

 

Kosik Anita: Miskolcon nem igazán sikerült, ott meg voltam győződve arról, hogy nem leszek színésznő, aztán átvett a Tasnádi Csaba és megkaptam Gondos Magdó szerepét. Rettentően féltem, hogy mi van akkor, ha felsülök, de közben éreztem, hogy hatalmas mennyiségű energia van bennem, amit reméltem, hogy kihasználnak, és nem akarják majd lefojtatni velem csak azért, mert időnként rosszul kommunikálok. Lehet, hogy nyers vagyok, de hát segítsenek! A pofon is oké, ha értem, miért kapom. Segítsenek, mert vannak dolgok, amiket vagy kívülről kap meg az ember, vagy sehogy. Benyomásokat, bátorítást, tanácsot, hitet kapsz másoktól, és szerintem ez a legfontosabb. A hit. Valahol olvastam, hogy a színész rögtön tudja a rendezőjéről, hogy bízhat-e benne, vagy nem. Elkezdtem ezen gondolkodni, és rájöttem, hogy tényleg így van. Ha csak törekszünk a bizalom kiépítésére, az is nagyon jó. Viszont van olyan, hogy leültök egymással szemben és azonnal egymásra hangolódtok. Ez persze ideális állapot, nem mindig van így. A közösség erejét vélem rettentő fontosnak. Ha van egy befogadó közösség, minthogy szerintem a színházban ez az üdvös, akkor családias közegben tudunk dolgozni. A családban is előfordul, hogy épp utálsz valakit, de jó esetben öt perc múlva már valamilyen belső indíttatásból - ami talán a közösség erejének kihatása az egyénre – nem hagyhatom, hogy a konfliktus fennmaradjon. Miért hagynám? Ez szorosan összekapcsolódik az emberekbe vetett hittel, mert ha azt gondolom, hogy mindenki idióta, akkor nincs meg a belső vezető erő. Az pedig egy védekező mechanizmus, hogy mindenki idióta és úgyis minden rossz. Nem is beszélve az önbeteljesítő jóslatokról, amikor addig hülyézed a felebarátod, amíg valóban hülye nem lesz. Te meg örülsz, mert bölcsességedben ezt láttad előre. Juhé.

 

 

Kosik Anita: Igaz, de olyan is van, hogy valaki huzamosan rossznak lát mindent, beteg, depressziós. De arra is van megoldás. Igazából az izoláció az, ami az emberben rettegést kelt, hogy ő egyedül van, elszakítva a világtól. Az borzasztó érzés. Tehát amikor azt mondom, hogy nem leszek semmi, színész se leszek, akkor rettentően egyedül vagyok. Számomra a környezetváltozás hozta meg a kellő hatást. Sokáig azt hittem, hogy segítség nélkül nem lehetek színész, ami valahol igaz is. De hát nem lehet mindig másra várni! Feldmár András (és gondolom még sokan mások) azt mondja, hogy akkor mozdulok ki a jelenlegi szörnyű helyzetemből, ha a bizonytalanba való kilépés kevesebb szörnyűséget ígér. Megvan az esélye annak, hogy ugyanolyan borzasztó lesz ami következik, de HÁTHA nem. Nagyon nagy felismerés volt, hogy érvényes színész vagyok. Hogy érvényes lény vagyok csak úgy! Attól kezdve, hogy ezt felfogtam, már nem tudok olyan rossz helyzetbe kerülni, még ha néha el is bizonytalanodom. Tehát ebben nagyot fejlődtem, de azért sok minden van, amiben még mindig kellene.

 

 

 

Kosik Anita: Az Énekes madárból a Gondos Magdó volt a legjobb és Nasztaszja Filippovna a Félkegyelműből. Nagyon szerettem még a Hair Sheila-ja mellett zenei asszisztensként dolgozni Borlai Gergővel. Nagyon tanulságos meló volt. Nem feltétlenül akartam zenei asszisztens lenni, mert nem tudtam, hogy megtehetem-e egyáltalán; tudod, cipész meg kaptafa… Tudom, hogy a kőszínház hierarchikus rendszer, de nem vagyok olyan értelemben tekintélyt tisztelő ember, hogy az enyémnél magasabb pozícióhoz feltétlenül hozzárendeljek esetleg nem birtokolt értékeket. Ütöttem már meg a bokám emiatt, tehát a tapasztalatom szembekerült a belső késztetéseimmel. Megpróbáltam felfogni, hogy mi az, amit megtehetek úgy, hogy akár túllépek a hierarchiai rendszeren, mi az, amit nem, illetve nem szükséges megtennem. Korábban ebben nem voltam valami jó. A Hair próbafolyamatának elején nem tudtam eldönteni, hogy tényleg kezdjek el dolgozni zenei asszisztensként vagy sem. Ladányi (Ladányi Andrea a Hair rendezője, koreográfus – a szerk.) zöld utat adott. Attól kezdve két ember melóját végeztem. Volt olyan próba, amikor olyan fáradt voltam, hogy azt sem tudtam, honnan kell bejönnöm a színpadra és ezért Ladányi még csak le sem szidott. Nem voltam jó a premieren. Énekelni jól énekeltem, de színészként nem voltam jó. Egy későbbi előadás után mondta a Ladányi, hogy elképesztő, hogy miket műveltem a színpadon – mert az előadásokon próbáltam be a szerepet, mivel korábban nem volt rá időm. Iszonyú jól esett!! Ráadásul Sheila karaktere elég távol áll tőlem, és Ladányinak a mozgásszínházból fakadóan van egy egészen más fogalmazás módja, amit külön agymunka volt felfogni, de aztán csak összecsiszolódunk mi hárman, és most már imádom játszani. Pedig a Glidigláppal (Good Morning Starshine c. dal – a szerk.) ki lehetett kergetni az elején a világból. Az egy cuki dal! Nem tudtam elképzelni, hogy az én karcos hangomon hogyan fog megszólalni, illetve azt nagyon is tudtam, hogy ha megfeszülök sem lesz cuki. Megfeszültem. Nem lett cuki, sem fényes, sem bájos, sem semmi ilyesmi. Előtte ordítok a halálról meg Vietnámról, hogy a gégém reped bele, aztán meg Glidi gláp. Pedig meg akartam csinálni – de úgy tűnik, hogy a hangszalagjaim nem olyan mobilisak, mint a szándékaim. Egyszer leülök majd velük ezt megbeszélni. Aztán zöld lámpát kaptam, úgy énekelhettem, ahogyan akartam. Végül is az a lényeg, hogy Sheila nagyon szerelmes Bergerbe. Ülnek a kocsiban és rettentő boldog, mert öt percig semmi nem állhat közéjük és senki közé. Ez meg aztán minden, csak nem cuki, vagy csak egy kicsit az.

 

 

 

 

Kosik Anita: Már elmondtam! 

 

 

 

Kosik Anita: A Magdót (Gondos Magdó, az Énekes madár c. előadásból – a szerk.), mert egyrészt miatta lettem színész, másrészt a felismerésem miatt, hogy vannak olyan dolgok az életemben, amelyeket elzártam magamban, pedig nem kellett volna. De vissza tudom integrálni a mostani személyiségembe a tizenhét éves létemnek azokat a bizonyos elemeit, amelyeket kár volna veszni hagyni. A Hairben a Sheilanál a tanulság a félelmeim kezelése volt, amiben szintén iszonyú nagy szerepet játszott a közösség. Olyan közösség volt, amit el sem tudsz képzelni. Egymás nyakán lógtunk éjjel-nappal, mindig. A táncosoktól kezdve mindenki. Nagyon jó volt. Mentek a sztorizgatások, közben a Ladányi úgy követelt, hogy ránéztünk és értettük, hogy mit akar és azt is értem, hogy miért pont tőlem követeli azt, amit épp követel. Ladányi elképesztő tüze érte el nálam azt, hogy soha többet nem ment el a hangom. Nagyon sokat voltam berekedve az elmúlt tíz-tizenöt évben (amióta énekelek), mert nekem a pszichés gócom itt van. Nem fura? „Nagyon szeretnék mondani valamit fele barátaim, hozzá is fogok gitárral meg minden, de aztán juszt se mondom el.” Ez is egy nagyon érdekes, visszafelé ható folyamat. Megtanultam, hogy ne rekedjek, be ezért jobban tudok dolgozni. Tulajdonképp beszélni tanultam újra. Mert ha félsz valamitől, az bekövetkezik ezért még jobban félsz. Ezt a mintát valahogyan meg kell törni. Félsz valamitől, de nem következik be, akkor nem félsz többé és kész. Persze azért, hogy ez így legyen valaki „lerugdossa kicsit a vesédet”, de megtanulod kezelni a félelmeidet. Velem is ez történt és iszonyú hálás vagyok érte.

 

A Zsótér Sándorral való munkában, A Félkegyeműben meg az volt az elképesztően csodálatos, hogy azt mondta azért választott ki a szerepre, mert én azt az életet élem, amit Nasztaszja Filippovna. Ez egy nagyon magányos feladat volt, csak akkor még nem értettem, de nagyon meg akartam csinálni. Egyedül kell megtalálnom a kapcsolódási pontokat, miért van az, hogy két percen belül röhög, zokog, elfehéredik és őrjöng – kényszerítem magam arra, hogy szembenézzek magammal. Miért csináljuk ezt? Vagy ha nem a logikai oldalról akarom megközelíteni, akkor mikor csináljuk ezt? Egyébként erről írtam a szakdolgozatomat is. Azt a kérdést boncolgattam, hogy feltétlenül elmebetegnek kell-e lenni a színésznek, mert attól féltem, hogy igen, ezért úgy gondoltam, a dolgozatírás közben utánajárok ennek. Persze ha a Novák Eszter nem „ver bottal”, akkor soha az életben nem adom le. Áldott állapot volt a címe. Köszönöm, Eszter. Valójában a tehetséget kutattam, illetve az erre a munkára alkalmas állapotot. Gondoltam azt külön létre kell hozni, és rájöttem, hogy igazából én már legalább tizenöt éve ezzel foglalkozom. Tehát kamaszkorom óta az érdekel, hogy mi, hogyan és miért működik az emberekben. Miért a félelem motivál végső soron mindent. A védésen kaptam egy olyan kérdést, hogy tényleg így gondolom-e. Mondtam, hogy: „Háát… egy kicsit igen, és szeretném azt gondolni, hogy ez majd megváltozik, de még csak itt tartok, eddig látok, aztán majd meglátjuk, hogy hogyan lesz.”

Szóval három a kedvenc.

 

 

Kosik Anita: Nem, most már van egy sokkal jobb teóriám méghozzá az, hogy a színész tulajdonképpen folyamatosan kamaszkorban tartja magát. Jó, ez Karácsony Sándor teóriája, csak magamévá tettem. Ez azt jelenti, hogy az ember kamaszkorban érdeklődik leginkább a halál, a szexualitás, a spiritualitás, a társadalom iránt, sokkal nyitottabb a világra. Jó esetben a színész szerintem végig nyitott marad, hiszen folyamatosan a világra reflektál. A kamaszkornak vannak különös furcsaságai, például kezelhetetlen indulatok, mindenféle pótszerrel való ismerkedés és sok színésznek rengeteg függősége van. Ez egy veszély, vigyázni kell a színészekre, mert ha már fölvállalják azt, hogy örökké kamaszok maradnak, és igazából gyorsan meghalnak, – általában nagyon kevesen élik meg az idős kort, mert kihajtják magukat – nagyon, nagyon kellene rájuk vigyázni. Összetöröd a tükröd, aztán nézhetsz… Szerintem nemzeti kincs a színház. Mint ahogy az oktatás és a kórházak is.

 

 

Kosik Anita: Hááááát…. :) Azt hiszem, elég remek Szent Johanna lennék, Edith Piaffal is tudnék mit kezdeni, egy idő után Lady Macbeth-el is lenne dolgom. Igazából azt kellene mindig megnéznem, hogy hány évesek az adott nők a világirodalomban, és az alapján választani, mert nekem ez bejött. Sally Bowles-t, vagy Velma Kelly-t a Chicago-ból szerintem nagyon királyul megcsinálnám. A Szecsuáni jólélekkel is lenne mit. Most ezek érdekelnek. Hmmm… most mondanék még egyet-kettőt, de nem fogok.

 

 

Kosik Anita: Igen. :D

 

 

 

Kosik Anita: Ez változó. Van, amikor kialakulnak dolgok, például a Hair előtt, ha tehetem bejövök három órával és beéneklek. Mindig az adott szerephez kapcsolódik. A próbafolyamat alatt alakul ki, ha kialakul. Egyébként én nem vagyok ilyen rituálés, öltözni is lusta vagyok. A beéneklés, az lehet rituálé.

 

 

Kosik Anita: Mikor érzem azt, hogy már kicsit egy testben vagyunk?

 

 

Kosik Anita: Valahol olvastam, hogy amikor az ember keresi a szerepét az olyan, mintha tök sötétben tapogatóznál, vagy táncolnál egy térben a szereppel, aki egy másik test. Teljesen véletlenül hozzáér a válla a hátadhoz, amit érzel. Vagy kinyomod a szemét. :) Ez egy ilyen megfoghatatlan dolog. A Félkegyelműnél például volt olyan, hogy egyszer csak azt érzékeltem, hogy totálisan máshogy mozgok, bőgök, ezt látom vagy érzékelem kívülről, tehát már azt „nem én csinálom”.

 

 

 

Kosik Anita: Hát nem, mert én teljesen a sarokba szorultam, és néztem, hogy mit hisztizek… ill, a Nasztaszja mit hisztizik össze-vissza. Ez például egy eléggé ijesztő élmény. De persze mégis én vagyok annyira, amennyire én te tudnék lenni. Az Énekes madár alatt sokat gondolkodtam Magdóról. Nyilván ez az üdvös állapot, az ember a szerepéről gondoljon sokfélét. Mindig azt képzeltem, hogy mielőtt bemegyek az első jelenetre, egy ligeten megyek át, süt a nap, találkozom Mókával (Kömény Móka, fiatal legény az Énekes madár c. előadásban), és körtét szedek a nem túl kedves nővéreimnek. Az előadás egy pontján elbújok a takaróm alá, mert hallom a férfiakat jönni – rajtam osztozkodnak. Elég régóta nem aludtam és nem ettem rendesen – már én Anita, nem én Magdó –, ilyenkor az ember elkezd hallucinálni. Éreztem egy bizsergést a tarkóm mögött, láttam egy villanást – iszonyú para – és megjelent az erdő, amit képzeltem az előadás elején! Te jó ég! De azt képzeld el, hogy én attól kezdve nem a színházban voltam, hanem egy erdőben, ahol hallottam, hogy susognak a levelek, éreztem a moha és az avar illatát és nem hallottam a nézőket. Na, gondoltam elfogyott a cérna, eddig bírtam, kész, most őrültem meg. Ez valami roham lesz. Iszonyúan megijedtem, mert úgy éreztem, hogy ezen nem tudok úrrá lenni. Mi ez? Egyszer csak rájöttem, hogy, ja, ezen gondolkodom, tehát nem az erdőben vagyok, hanem színész vagyok egy színpadon. Miután ezt helyre tettem magamban, elkezdenek visszatüremkedni a valódi hangok. A jelenet egy pontján mindig felnéztem a Mókára, mindig pontosan akkor néztem föl. És most is! Tehát ez maximum pár percig tarthatott. Remegtem, folyt rólam a víz. Kicsit félve – mert még mindig nem tettem le arról, hogy a színész elmebeteg, vagy hogy csak én vagyok az - beszéltem erről egy pszichológussal, aki azt kérdezte, hogyan éltem meg az eseményt. „Hallucinációként.” Mire ő azt mondta, hogy vigyázzak ezzel a kifejezéssel, mert negatív. „Féltél-e?” „Nagyon féltem, mert nem tudtam uralni.” A pszichológus szerint ez spontán transz élmény és trenírozható. Nagyon elkezdett érdekelni, mert szerintem ez egy olyan imaginációs, tehát képzeletben lejátszódó gyakorlat, ami nagyban hozzájárulhatna a színészi, és emberi fejlődésemhez.

 

 

Kosik Anita: Nagyon jó dolog. Teljesen más, mint a színház: nincs hathetes próbafolyamat, előadás viszont egy van ami a felvétel maga. Vagy legalábbis nincs túl sok belőle. Más típusú felkészültséget kíván, de még nem vagyok valami tapasztalt a filmezésben… Azt például tudom, hogy az első forgatásomon nem tudtam kétszer ugyanúgy behajolni egy szűken felvett képen. Mert az sem mindegy. Le szoktak rakni egy patkány nevű dolgot, ami egy kereszt alakú babzsák, és oda kell beállni. De nem mindegy hogy előrébb dőlsz, hátrébb dőlsz, hogyan állsz oda, hogyan érkezel, merre nézel. Szóval teljesen más, de nagyon tetszik, és nagyon szívesen csinálnék még filmeket. Külföldön külön iskolában tanítják a filmszínészetet. Nem azt mondom, hogy ez a követendő példa, de itthon nem ártana kicsit mocorogni a kamerák előtt, hogy az első pánikot ellenőrzött körülmények között kiküszöbölhessük. Persze a nem pánikolás is megoldás lehet. Nem ártana többet Pesten lenni, mert ott van a központ, de regisztrálva vagyok néhány csating irodánál.

 

 

Kosik Anita: Igen, ez iszonyúan izgat és szerintem egy jó módszer lehet arra, hogy az ember közelebb kerüljön a szerepéhez, meg magához. Egyébként utánaolvasós fajta vagyok. Szeretem tudni, hogy milyen korban játszunk, vagy hogyan tudjuk megjeleníteni az adott kort, milyen környezet volt a jellemző, mik voltak a társadalmi normák, mi az ami kortól függetlenül érvényes lehet...

 

 

Előfordul, hogy rájövök, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet és nem is szabad irányítani. De ahhoz, hogy az ösztönök működésbe lépjenek, szükségem van egy intellektuális bázisra, mert így működöm. Lehet, megint lesz egy fordulópont az életemben, amikor majd azt fogom gondolni, hogy már elég információt gyűjtöttem össze ahhoz, hogy ne ez legyen az alap, hanem mondjuk valami teljesen más. Sőt azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a távoli jövőben valamire rögtön ráérzek  és akkor lógathatom a lábam egész próbán Imádok elemezni, nagyon szeretek beszélgetni rendezővel, kollegákkal az éppen adott szerepről.