Az éjszakát az erdőben bolyongva töltöttem; mint szomorú sorsú kísértet, csörgetve képzeletbeli jég-láncaimat lépkedtem a térdig érő hóban, fel és alá, fel és alá, míg a sötétséget végül fel nem váltotta – kezdetben rózsaszín színnel, később érinthetetlen kékkel – egy új hajnal, amely ismét a földre fektetett. Bizony, az egész éjszakát bolyongva töltöttem, egy lányt, a lányt keresve-kutatva, és hogy elbuktam, az nem is vitás: hiába jártam csak köreimet, kerülgetve a hótól hízott fákat, nem sikerült rálelnem; jaj nekem hát, mi lesz most?
