Soha ne akarj a csorda után menni,
letaposott füvet, kényszerből legelni!
Járd a magad útját, s azt az élen éld át,
mutass világodnak, szeretetből példát!
Soha ne akarj hát, csak egy helyben ülni,
szeretetlenek közt, csendben elvegyülni,
ha nyugtalan szíved új vágyakra sarkall,
lehet, hogy csak érted ébred fel a hajnal!
Új-Magyarország, mint Új-Mexikó itt sivatag-száraz már a tél feketén-fehéren, itt homoksárgán csillog minden és elvadult az emberiség de új tárlatok nyílnak meg új virágok meg új világok az ablakok meg az ajtók mögött ahol még hosszú élethosszra tervezték magát az emberséget
Reggel építkezés zaja ébreszt. Oldalra fordulok, és meglepetten veszem észre, hogy kifeszített sárga szalag keríti körbe még mindig szendergő feleségemet. A homlokán néhány centis markoló, aprócska munkás fickók betontörővel dolgoznak az arcán. A sárga szalagon fekete betűk hirdetik, hogy „a feleség átépítés alatt”.
Doromboló dömper érkezik és fékez,
lágyan odasimul a gazdi szívéhez.
Mint egy súlyos sós-zsák elborul a teste,
hosszan elnyújtózik, lám csak, ezt kereste.
Kezem letapogat, pásztázik, mint lézer,
ő meg átöleli apró, kis kezével.
Simogatás indul, bundájába túrok,
szíve lágy gitárján pendülnek a húrok.