Tikkasztó volt a hőség. Peti alig várta, hogy leérjen a tóhoz és belevesse magát a leves-meleg vízbe. Már ez sem okoz felfrissülést, gondolta. Igaza van Béla bának, gatyarohasztó a meleg! Sokan voltak a szabad-strandon. Peti úgy érezte, itt az ideje egy jó hideg sörnek és annak, hogy a teraszról jobban szemügyre vegye a nőnemű felhozatalt.
nehéz visszacsöppenni a hétköznapokba nevetéssel töltött napok után és még ma is csak az jár a fejemben, ami tegnap este, mikor a monitor fényének villogását számoltam a sötétben. melletted.
két éve még óriási szakadékot éreztem magam és az élet között. nem mertem arra gondolni, mi lesz most, itt, ebben a jelenben, amit élek. bele se mertem gondolni abba, hogy egyszer majd párban élek egy albérletben, távol innen, a háztól, a szüleimtől, az otthonomtól. azt gondoltam öreg macskás nő leszek, akit csak bolondnak titulálnak és magányosan élek majd valami növényekkel teleburjánzott udvarú házban. és tényleg ilyen voltam. féltem és rettegtem, közben pedig erősen palástoltam minden érzésem. úgy csináltam, mintha mérhetetlen erős és kemény lennék és néha még én is elhittem - az arcom repedezett a keménységtől. és ez így ment. felépített vár volt meg falak és megszokás. egészen addig míg nem jött, ő.
Perme, Nyíregyháza és a környező települések rendezvényeit járva nem csak fotókat készít, hanem megírja véleményét az adott rendezvényről. Most, a Helló Nyíregyháza! című rendezvényről írt kritikát.
Eljött az idő, hogy így közel egy hónap távlatából összeszedjem a gondolataimat a Helló Nyíregyháza című rendezvényről.
Évek óta vesszőparipám, hogy miért kell ezt a rendezvényt pénteken, azaz munkanapon csinálni? Idén a “szórakozzon együtt a család hétvégén” jelszó jegyében sem történt máshogy, idén is péntek volt a kiszemelt nap a Helló megrendezésére. Gondoltam, megnézem végre, miért fontos a péntek, a hétköznap, és szabadságot vettem ki, hogy az egész rendezvényt figyelemmel kísérhessem.
Jó 10 órát töltöttem a belvárosban, hogy megkapjam a választ kérdéseimre.
Mi a célja a rendezvénynek?
Miért nem lehet hétvégén?
Amiről most írok az egyáltalán nem nagy horderejű dolog. Ha veled hasonló dolog történik, valószínűleg észre sem veszed – az én gondolataimat azonban a végtelen felé kalandoztatta el. :)
Az történt, hogy egy rövid, de halaszthatatlan utazást kellett tennem a városba. Amolyan "egyik vonattal megyek, a másikkal jövök" módszerrel. Sokan vagyunk ezzel így – ha valami fontosabb elintézni való akad: irány a város.
Tudod, néha (mindig) nézegetem itt az fb-n a megosztásokat és van, hogy „kinyílik a bicska a zsebemben“. Az ilyenektől: „Ne állj bosszút azon, aki megbántott. Egy nap átéli majd, amit veled tett, és ha szerencséd van, a sors megengedi majd, hogy végig nézd“. Én is hajlamos vagyok lájkolni, és megosztani az ilyesmit (főleg, ha rossz hangulatom van – Skorpió Hold idején....). Tetszetős kis mondatocska, ez tény. DE! Végig gondoltad igazából, miről is van szó?
Miben hiszel? Mi az, amiben határozottan kimozdíthatatlan vagy álláspontodból? Mi az, amiről egész életedben nem változik meg a véleményed soha?
Az emberek többsége – ha egyáltalán megpróbál ezekre a kérdésekre választ adni – azt feleli: önmagam. Csak egyedül magamban bízhatok és magamra számíthatok. Mondják ezt férfiak és nők, családosok és örök magányosok vegyesen, sőt, még a vallásos emberek közt is gyakori ez a válasz, legfeljebb hozzá teszik: és akkor Isten is megsegít. Én pedig megkérdezem: Mi bátorít fel arra, hogy önmagad az egész világ, akár még Isten fölé is helyezd? Miből gondolod, hogy tévedhetetlen és tökéletes vagy?
Mindenki arra vágyódik, hogy azt érezze, szeretik és megbecsülik. De vajon mi kell ahhoz, hogy ezt valóban érezhessük is. A magányos ember nem azért magányos, mert egyedül van, hanem azért, mert nem érzi, hogy szeretik és megbecsülik. Ennek a fordítottja is igaz ám. Ha valaki egyedül él, attól még érezheti mindezeket, megkaphatja a munkahelyén, a barátaitól, vagy különböző kisebb társaságokban. Szóval a magány nem feltétlenül jelent egyedül létet. Igen, biztos vagyok benne, hogy számtalanszor hallottad már te is a "társas magány" kifejezését. Látszólag minden OK, van társad, családod, sikeres munkahelyed, és mégis hiányzik valami. Vajon mi? Hiába vesznek körbe többen is, nem érzed, hogy figyelnek rád, nem érzed, hogy szeretnek. Ó, én nem ilyen vagyok – vágod rá – én figyelek azokra, akiket szeretek! Biztos vagy benne? Mert én korántsem.
Néha az élet valóban úgy működik, hogy csak tocsogsz a langyos pisiben, ácsorogsz, és nem történik semmi. Aztán, amikor már majd megdöglesz az unalomtól, keresel magadnak valami "fontos elfoglaltságot". Eleinte lehet komoly erőfeszítéseket igényel, hogy meggyőzd magad arról, ez az épp aktuális "mánia" milyen fontos a számodra. Aztán egyre mélyebben lefoglal a téma, és lassan elkezdi kitölteni a gondolataidat, az üres perceidet. Egy idő után még az is előfordulhat, hogy minden mást ennek vetsz alá. Ekkor jön a Sors, az Élet – nevezd ahogy akarod – és hirtelen rengeteg mindent zúdít a nyakadba. Felgyorsul minden és minden rendkívül fontossá válik. Te csak kapkodod a fejed, végül már azt se igazán tudod, mihez is kezdj tulajdonképpen. Épp ez a tudatos élet titka: ezerfelé aprózódva tudni kell eldönteni, mi a valóban fontos. Ez persze mindenkinek más, de vajon fel tudjuk-e ismerni, hogy mit akarunk valójában? Ki tud-e nyílni a szemünk önmagunkra? Azt hiszem nem mindig. Ezt elfelejtik nekünk megtanítani. Az idősebb emberekből áradó nyugalom és bölcsesség még hiányzik belőlünk – mire megszerezzük, addigra meg már késő. Hány ember mondja: ha újra kezdhetném, mennyire másképp csinálnám! De tényleg másképp csinálnánk?
Mondtam már, hogy nagyjából van egy elképzelésem arról, hogy mit is „mutassak meg“ nektek. Magamból és a „világomból“. Ma ismét találtam néhány érdekes megosztást, és persze ezek mind olyan témák, amelyekről úgy gondolom, nem tudunk eleget (én sem), és épp ezért nem is igen tudunk velük mit kezdeni – leginkább tudomást sem veszünk róluk. Ma az indigó-gyerekekről beszélgetek veled.