Egy könyvet, és egy helyet ajánlok azok figyelmébe, akik vonzalmat éreznek a rejtélyek birodalma iránt. A könyv, egy rendkívül termékeny író műve. A szerzőnek 2011-ig közel ötszáz kötete jelent meg. Egy olyan író, kutató ismertető dokumentumkötetét ajánlom, akit az 1990-es években kétszer egymás után választották meg a Nemzetközi PEN Klub eszperantó csoportja elnökének, aminek alapján a Svéd Akadémiánál javaslatot tehet valakinek az irodalmi Nobel-díjra való jelölésére. A Nemzetközi PEN Klub az írok világszervezete, az írók közötti baráti és intellektuális együttműködés elősegítésére, politikai és világnézeti megkülönböztetés nélkül szolgáló szervezete. Célja a kifejezés szabadságáért való küzdés és az elnyomás alatt élő írók védelme. A szóban forgó író Nemere István.
Útban hazafelé tudta meg, hogy az éjjel meghalt. Úgy érezte, ott marad örökre az utcán, elsötétült körülötte a világ, és a forróságtól alig kapott levegőt. Borzalmas volt a tudat, hogy nincs tovább. Legutóbb akkor érzett így, amikor Margit az első gyermekét várta. Mert hiába tudta, hogy férjhez ment, és egy másik férfival fekszik ágyba esténként, mégiscsak akkor vált nyilvánvalóvá számára, hogy elvesztette, amikor már látszott, hogy terhes lett. És most azt is ki kell bírnia, hogy nem láthatja többé.
A fehér gomb hetek óta magányosan tengette napjait a koszos parkettarésben. Már nem ragyogott olyan tündöklően, mint amikor begurult a keskeny hasadékba, por szállta felülete fakóvá, hangulata búskomorrá vált.
Hogy lehet kibírni azokat a napokat, amelyeken az egyedüllét üressége lyukat mar beléd?
Amikor már reggel arra a tudatra ébredsz, hogy nem tudod kibírod-e a magányt még valameddig; hogy képes vagy-e elviselni azt a mindenhová kísérő fojtogató-feszítő érzést. Amikor úton-útfélen elered a könnyed és nem érted, mások ezt miért nem értik? Úgy tesznek, mintha nem is látnák. Lehet, jobb így. El is bújnál előlük – de akkor még jobban egyedül leszel.
Vagy inkább elkiáltanád a bajod – hátha rokon lélekre talál.
Kislánykoromban haragudtam erre az ünnepre. Húsvét hétfőn sohasem tudtam nyugodtan aludni, mert „hajnali hétkor” mindig arra ébredtem, hogy anyukám kopogtat az ajtómon néhány fiú társaságában. Még a csipáim eltávolításával voltam elfoglalva, amikor a srácok mindenféle versikét mormolva illatos kölnivizet löttyintettek a kócos hajamra, ami néha belefolyt a szemembe. Ezt követően zsebre vágták a jól megérdemelt aprópénzt vagy hímes tojást, és elégedetten elsomfordáltak. Duzzogva kérdeztem ilyenkor nagypapámtól, hogy miért nyitotta ki a kiskaput olyan korán, miért nem várta meg míg felkelek. Ő erre nagy lelki nyugalommal, kioktató stílusban válaszolt:
- Kislyányom faluhelyen ez így szokás. Be kell engedni a locsolkodókat.
Janikovszky Éva: Mosolyogni tessék! című könyve ihlette ezt az írást. Hiszem, hogy az élet alapjában véve szép, csak néha bizonyos körülmények hatására megfeledkezünk erről. A szeretet, a pozitív életszemlélet viszont csodákra képes, ezért nem árt tudni, merre fordítsuk a fejünkben lévő kapcsolót. Lássuk, hogyan gondolom!
„Az egyedüli dolog, amiért érdemes ezen a földön élni, az az, hogy az ember tudjon szeretetet adni és elfogadni is. Csak ez teheti boldoggá az embert.” (Simon András)
Szeretetre mindenkinek szüksége van. Nemcsak az emberi lények, a növények, állatok is igénylik a szép szót, odafigyelést, gondoskodást. A növény több virágot hoz ha rendszeresen locsoljuk, biztosítjuk számára a napfényt és a tápanyagot, a kutya hűségesebb társunk lesz ha az etetése, itatása mellett sokat foglalkozunk, játszunk vele.
Tűsarkú cipőm éles kopogására kapták fel a fejüket a jegyzeteiket bőszen tanulmányozó diákok. Alkalomhoz illően szolid kiskosztümöt viseltem, emelt fővel, magabiztosan, tekintélyt parancsolóan lépkedtem a félhomályos, zsúfolt folyosón, mintegy közvetítve a fürkésző szempárok felé, hogy a „sorsuk” a kezemben van. Miközben a kíváncsi tekintetek kereszttüzében beléptem a vizsgaterembe, számat enyhe mosolyra görbítettem. „Mennyivel könnyebb most a helyzetem. Nem lennék a kint sorakozó diákok helyében!” - sóhajtottam fel könnyedén, majd üdvözöltem Imit, a kollégámat.
A napokat nem éled meg a maguk teljességében; csak rutinból teszed, amit teszel. Nincs külvilág, nyugodt álmod sem nagyon, mert mindig ott a súly a válladon. Szükség van rád máshol is, de háttérbe szorul minden. Gondolataid a terheid, a még megtanulandók vagy épp a már elsajátítottak járnak a fejedben. Olykor kuszán, máskor letisztulva, a tömegük folyton nő. Mércéd: mennyi fér még a fejembe?
A fehér gomb hetek óta magányosan tengette napjait a koszos parkettarésben. Már nem ragyogott olyan tündöklően, mint amikor begurult a keskeny hasadékba, por szállta felülete fakóvá, hangulata búskomorrá vált.
Hogy lehet kibírni azokat a napokat, amelyeken az egyedüllét üressége lyukat mar beléd?
Kislánykoromban haragudtam erre az ünnepre. Húsvét hétfőn sohasem tudtam nyugodtan aludni, mert „hajnali hétkor” mindig arra ébredtem, hogy anyukám kopogtat az ajtómon néhány fiú társaságában. Még a csipáim eltávolításával voltam elfoglalva, amikor a srácok mindenféle versikét mormolva illatos kölnivizet löttyintettek a kócos hajamra, ami néha belefolyt a szemembe. Ezt követően zsebre vágták a jól megérdemelt aprópénzt vagy hímes tojást, és elégedetten elsomfordáltak. Duzzogva kérdeztem ilyenkor nagypapámtól, hogy miért nyitotta ki a kiskaput olyan korán, miért nem várta meg míg felkelek. Ő erre nagy lelki nyugalommal, kioktató stílusban válaszolt:
Janikovszky Éva: Mosolyogni tessék! című könyve ihlette ezt az írást. Hiszem, hogy az élet alapjában véve szép, csak néha bizonyos körülmények hatására megfeledkezünk erről. A szeretet, a pozitív életszemlélet viszont csodákra képes, ezért nem árt tudni, merre fordítsuk a fejünkben lévő kapcsolót. Lássuk, hogyan gondolom!
„Az egyedüli dolog, amiért érdemes ezen a földön élni, az az, hogy az ember tudjon szeretetet adni és elfogadni is. Csak ez teheti boldoggá az embert.” (Simon András)
Tűsarkú cipőm éles kopogására kapták fel a fejüket a jegyzeteiket bőszen tanulmányozó diákok. Alkalomhoz illően szolid kiskosztümöt viseltem, emelt fővel, magabiztosan, tekintélyt parancsolóan lépkedtem a félhomályos, zsúfolt folyosón, mintegy közvetítve a fürkésző szempárok felé, hogy a „sorsuk” a kezemben van. Miközben a kíváncsi tekintetek kereszttüzében beléptem a vizsgaterembe, számat enyhe mosolyra görbítettem. „Mennyivel könnyebb most a helyzetem. Nem lennék a kint sorakozó diákok helyében!” - sóhajtottam fel könnyedén, majd üdvözöltem Imit, a kollégámat.
A napokat nem éled meg a maguk teljességében; csak rutinból teszed, amit teszel. Nincs külvilág, nyugodt álmod sem nagyon, mert mindig ott a súly a válladon. Szükség van rád máshol is, de háttérbe szorul minden. Gondolataid a terheid, a még megtanulandók vagy épp a már elsajátítottak járnak a fejedben. Olykor kuszán, máskor letisztulva, a tömegük folyton nő. Mércéd: mennyi fér még a fejembe?
