KulturSzalon

 

 

Illyés Ákos: Nagyon messziről fogom kezdeni. Amikor még meg sem születtem, édesapámék alapítottak egy színkört. Ez volt a Bessenyei Színkör. A legendák szerint engem nyolc hónaposan vittek oda először és gyakorlatilag nem emlékszem olyanra, hogy első alkalom. Amióta az eszemet tudom, számomra teljesen természetes, hogy “színházban élek”. A színkörben rengeteg előadásban játszottam, aztán 1993-ban, amikor Verebes István lett Nyíregyházán a direktor és az Othello volt az első rendezése, statisztákat kerestek. Néhányan elmentünk a válogatásra és bekerültünk az előadásba. Később még néhányba. Külsősként dolgoztunk ezekben az előadásokban tömegként, gyakran álarcban, tehát nem is látszottunk. Mivel ez ekkor még nem állandó munkahely volt számomra, mindig kerestem valamilyen állást, ahonnan persze mindig kirúgtak vagy én hagytam ott, mert nem volt összeegyeztethető a színházi próbákkal. Aztán egy nyáron a színpadmester - aki jelenleg is - Boldizsár Zsolti megkérdezte, hogy van-e melóm, mert kellene díszítő a színházba, egyáltalán lenne-e kedvem ehhez a munkához. Én pedig elvállaltam, gondoltam onnan már csak nem rúgnak ki a színház miatt. :) Így hát díszítő lettem a színházban. A következő öt évben, párhuzamosan egyre komolyabb feladatokat, nagyobb szerepeket kaptam. Aztán egyszer csak a direktortól, Tasnádi Csabától szerződést kaptam és így kerültem át úgymond színészi státuszba. Ez történt 2004-ben. Tulajdonképpen így lettem az, aki vagyok, semmilyen siker történet nem fűződik hozzá.

 

 

Illyés Ákos: Így van. Nálam valahogy kimaradt ez az űrhajós leszek vagy állatidomár. Soha nem volt kérdés számomra, hogy „színházban akarok dolgozni?” A színház mindig az első helyen állt az életemben.

 

 

Illyés Ákos: Őszintén szólva halvány gőzöm sincs, hogy melyik szerepem miatt szavaztak rám az olvasók.

 

 

KulturSzalon: Hogyan érintett a dolog azon kívül, hogy nyilván nagyon örültél neki?

Illyés Ákos: Igen, nagyon örültem és meglepett, hogy elnyertem ezt a díjat. Számomra két oldala van ennek a dolognak. Az egyik, hogy jó érzés, ha valamilyen díjat kap az ember, elismerésként fogjuk fel, de nem azért csináljuk, hogy “nyerjünk”. A másik pedig az, hogy ha már elismerés, akkor örülök annak, hogy egy ilyen díjról van szó, mint a Kelet Színésze, amit a nézők szavaznak meg. Azt gondolom, hogy a nézőknek érdemes színházat csinálni.

Ez a díj megerősít. Egy pici önbizalom kapszula.

 

 

Illyés Ákos: Igen, van de szerintem nem egy, sok kedvenc karaktere van egy színésznek. Nekem ott volt, mondjuk az Esztrád sokk (Manuel Buňo: Esztrád sokk - 2005/06 - a szerk.), ami egy önfeledt játék volt tele elképesztő dolgokkal és ötletekkel. Az egy olyan előadás volt, ahol töménytelen mennyiségű kellékem volt, amihez két darab zseb állt a rendelkezésemre, egy gumibotot el kellett rejteni ide, három bélyegzőt oda. Emlékszem, a kellékes nagyon jó fej volt, mert írt nekem egy listát, és az én kellékeim egy külön dobozban voltak a kellékasztalon. Az a fajta játék, volt, mikor előadás előtt soha nem kellett átnézni, átgondolni a szerepet. A kellékek bent voltak a zsebben és rock’n roll, hadd szóljon, míg más előadásoknál még átmondom a szöveget, még ezt mondjuk össze, még ezt nézzük át. Az Esztrád sokk teljesen önfeledt játék volt. Érzetre nekem két perc, és vége. Nagyon-nagyon szerettem, annyira jó fajta munka volt, az én ízlésemnek nagyon passzoló humorral.

Aztán a Csárdáskirálynő (Kálmán Imre: Csárdáskirálynő - Kaucsiánó Bonofác gróf 2006/07) volt a másik ilyen kedvenc. Ezt az előadást is szerettem, mert nem egy általános operett volt, hogy szépen éneklünk, lesz zene, ruha, fény és akkor jó lesz. Átgondolt történet és rendezés. Élmény volt játszani pl: Bárány Frici bácsival, Horváth Lackóval, Gáspár Tibivel, Kútvölgyi Zsikével, Kuthy Patríciával és persze az összes szereplőre igaz ez.

Nagyon szerettem a Karnyónét (Csokonai Vitéz Mihály: Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak - Tipptopp 2012/13) is, amit a tavaly előtti évadban játszottunk Keresztes Attila rendezésében. Érdekes volt, mert Attilát nem ismertük. Elolvastuk a példányt és el sem tudtuk képzelni, hogy mi lesz belőle. A nyelvezet sem volt egyszerű. Attila nyilván tudta mit akar, csak nekünk elsőre furcsa volt. Aztán egyre jobban megismertük és olyan fergetegesen jó munka lett Az özvegy Karnyóné, mint amilyen az előadás. Bomba volt, akárcsak az Esztrád… beléptünk a színpadra és már hipp-hopp, vége is volt a előadásnak.

Aztán egy teljesen más stílus, a Tizenkét dühös embert (Reginald Rose: Tizenkét dühös ember - Tizenegyedik esküdt 2008/09) is szerettem. Koltai Gabival (rendező - a szerk.) nagyon jó próba folyamat volt. Ott az történt, hogy bent voltunk végig a térben egy szobában egy asztal körül, és többször vettem észre magamon, hogy ha öt-hat oldal erejéig nincs megszólalásom, mert épp más történik, az agyam egy kicsit leoldott és úgy éreztem, hogy nem mint szereplő, hanem mint néző vagyok jelen. Persze figyeltem az eseményeket esküdtként is, de úgy éreztem, hogy néző is vagyok.

 

 

KulturSzalon: Milyen karaktert játszol szívesebben?

Illyés Ákos: ... Azon gondolkodom, hogy a kedvenc szerepeim között és a szívesen játszott karakter között van-e összefüggés. Az Esztrád, a Csárdáskirálynőben Kaucsiánó Bonifác gróf, a Karnyónéban Tipptopp, talán mindegyik kicsit idióta, esetlen a maga módján. Ezeket például szeretem. De kedvenc karakter nincs. Szerintem az a szép ebben a hivatásban, hogy egyik este játszhatok teljesen idiótát, a másikon pedig van lehetőségem például Coriolanusnak lenni és teljesen más oldaláról nézni a világra. De az olyan karaktert is nagyon jó játszani, aki alkatilag, habitusra nem vagyok, az is nagyon jó meló.

 

 

KulturSzalon: Nem nehéz a váltás?

Illyés Ákos: Nem. Én ezt úgy képzelem, hogy a színész agya olyan, mint egy fiókkal teli szekrény. Ha például a Csárdáskirálynőben játszom akkor az a fiók nyílik ki, az összes többi pedig zárva van és eszembe nem jut mondjuk a Rómeó és Júlia. Ebből soha semmilyen zavar nem volt.

 

 

Illyés Ákos: Az álom szereppel most már bajban vagyok, mert Lukas eladta a film jogokat. Eddig mindig azt gondoltam, hogy ha szerepálom, akkor a Star Wars valamelyik részében egy alak, ha csak egy rohamosztagos is. Ez mániám.

Szerepálom amúgy nincs.

 

 

Illyés Ákos: Valójában, minden szerepre máshogyan. Inkább azt mondanám, hogy minden előadáshoz tartozik valami. Egy-egy kis szertartás, ami kötődhet a jelmezhez, vagy a sminkhez, vagy bármi máshoz is. Ez az aktuális előadástól függ. A színházban fél hétkor van az első figyelmeztetés, de volt olyan előadás, hogy úgy éreztem, hogy fél hatkor már bent kell lennem. Van olyan előadás, aminél teljes „puccban” kint kell legyek már hatkor, elszívom a cigimet, iszom egy kávét, mert ehhez az előadáshoz ez tartozik. Ilyen apróságok, de semmilyen extrém szokás.

 

 

Illyés Ákos: Annyiban hasonlít az összes történet, hogy amikor elolvassuk az olvasópróbán a szöveget, kialakul egy kép a fejemben, ami biztos, hogy az első vagy második próba után teljesen atomjaira hullik. Aztán következik az, hogy mint a legót, kockáról kockára rakom össze a karaktert.

Egyébként ez rendező, meg előadás függő. Ott volt például a Fotel, ami egy elmegyógyintézetben játszódott, és azt kérte a rendező, hogy improvizáljunk valamilyen tüneteket. Próbáltunk történeteket mögé rakni és eljátszani, hogy abban hogyan reagál bizonyos állapotú ember. Egyik próbára meghívtuk Dr. Móré Csabát, aki a pszichiátria vezetője volt. Megnézte a próbát, ami előtt megbeszéltük, hogy utána sem esünk ki a szerepünkből és ő mint pszichiáter beszélget velünk. Csaba pontosan leírta, hogy az általunk imprózott karakter milyen ember. Megbeszéltük vele, hogy kisebb csoportokban, kimehetünk a pszichiátriára és beszélgethetünk egy-két emberrel. Ha kimondod, hogy pszichiátria mi jut eszedbe? Zöld csempe, hideg, bolondok. De ez nem így van. Különös embereket ismertem ott meg. Bután hangzik, de találkoztam „Zámbó Jimmyvel”. Egy fiatal srác tudta és hitte, hogy ő a Király, majd egy másik pillanatban már egy „orvos volt a pszichiátriáról”. Aztán találkoztam egy emberrel aki történelemből, évszámokból elképesztő penge agyú fickó volt, Magyarország történelme a kisujjában volt, jól érezte magát,csak annyi volt a hiba, hogy ő a „Magyar Köztársaság elnöke”. És ők a maguk kis világában teljesen a helyükön voltak. Belőlük merítettünk a készülő előadáshoz. Volt ilyen felkészülés is.

 

 

Illyés Ákos: Ötödik éve már, hogy heti két alkalommal részt veszünk az ottani drámások életében. Az öt év alatt még egyszer sem éreztem, hogy ez kicsit is fárasztó vagy egyáltalán munka lenne. Inkább feltöltenek a diákok és szerintem sokat tanulunk egymástól.

 

 

Illyés Ákos: Egészen egyszerűen - ha jól emlékszem, egy szerdai napon - csengett a telefonom. Felvettem. A kérdés nem volt bonyolult: Volna-e kedvem velük dolgozni? Volt. Ez életem egyik olyan döntése, amit biztosan soha nem fogok megbánni. Azóta eltelt közel négy év, és csodálatos embereket ismerhettem meg ez idő alatt. Büszke vagyok, hogy barátaimnak nevezhetem őket. Remek előadások születtek ezen tehetséges emberekkel együtt dolgozva. Szeretném, ha még sokáig tartana a kapcsolatunk.

 

 

KulturSzalon: Van az életednek olyan időszaka, amit nem a színház és az azzal való munka tölt ki? Mit csinálsz szívesen ebben az időszakban?

Illyés Ákos: Igen. Nagyon sok minden érdekel a színházon kívül. Sajnos túl sok szabadidőm nincs, de igyekszem minden percét kihasználni. Nyár óta új mánia lépett az életembe, ez pedig a lovaglás - a Kistáltos Lovasudvar remek oktatóinak a segítségével. Sajnos csak ritkán jutok ki, de ha ott vagyok, teljesen megnyugtat a lovakkal való „munka”. Jelenlegi életemben talán nincs másik olyan dolog, ami annyira megnyugtat és kikapcsol mint a lovaglás. Van egy másik, régi hobbim is, a horgászat, de erre mostanság már nagyon nehéz időt szakítani. Kár, hogy csak huszonnégy órából áll egy nap.