KulturSzalon

A sivatagi áldozóhely húgy és vérbűze betölti a vándorok orrát, csontos marokkal szorítja össze tüdejüket. (Birkakoponyák fehér szigetei körülötte, bordák semmi fölött ívelő hídjai.)

- Az Úrnak kedves illatú ez - biztatják egymást a szakállas férfiak, befogva orrlyukaikat, ahogy elhaladnak mellette, és tovább lökdösik maguk előtt a tehetetlen fiatal fiút és lányt. A szerelem megakasztott harangrugója. Fogpiszkálók a madarak szárnyában: a tűző nap alatt végtelen, hőségtől reszkető sivatag, akár egy kiterített szőnyeg. A talpakra tapadó sárga szemcséken gurul a menet egy egészen másik veszejtő hely felé, ahol nem a birkákat szokták feláldozni Istenüknek.

- Vérök rajta! Vérök rajta! - kántálják. Kifröccsenő nyáluk a földre hullva sisteregni kezd.

Délutánra oda is érnek, egy sziklás kis mező, a szerte heverő kövek egyike-másika még barnállik a rászáradt vértől. A fiatal lány szótlanul nézi őket hosszú szempillái alatt, barna hajáról cseppekben hull az izzadtság sajgó lábujjaira. Mellette így kiabál a megkötözött kezű tizenöt éves fiú: - Nem csináltam semmit, hagyjatok! Még csak nem is szeretem! Hülye kis fruska! Nem csináltam semmit, esküszöm az égre!

- És ne esküdjetek hamisan az én nevemre, mert megfertőzteted a te Istenednek nevét. Én vagyok az Úr - figyelmezteti az egyik szakállas férfi. Szavait szétcincálják az égen keringő keselyűk. - Tagadod tán, hogy meghágtad?

A fiú kirázza az arcából göndör haját, sötét tekintetét a férfiéba fúrja, és megismétli: - Nem is szeretem!

Valaki arcul csapja, és közli vele: - Nem is épp ez volt a kérdés, te hülye! Egyébként meg kár lenne tagadni, egymás karjaiban akadtak rátok, pucérak voltatok mind a ketten. Mózes törvényei szerint...

(És a szavakat szétcincálják a keselyűk.) A lány még mindig a köveket nézi mereven. Tegnap este ezekkel a szikladarabokkal álmodott. Hatalmas, szőrös kezek hajították felé. Úgy törtek szét, akár a tojások, és galambok bújtak elő belőlük, amikor bőréhez értek. A madarak nyomban az égnek rugaszkodtak, és hurrogva repültek át a sivatag fölött.

- De bizony ám, hogy pucérak voltak! - erősíti meg gyorsan az apa az elhangzottakat, majd fel is kap rögtön egy követ, hogy a fiúhoz vágja szemtelenségéért. Egy másik férfi megérinti a követ szorongató hatalmas markot, és türelemre inti. Az apa szemei valósággal reszketnek bozontos szemöldöke alatt.

A galambok szárnytollai gyufaszálak. Ahogy repülnek, végighúzzák őket az égen, amitől azok rögtön lángra kapnak, és a lángok beleharapnak a felhőkbe. Tűzbe borul az ég. Végtelen lángtenger.

- Nem tehetek róla! - fogja immár könyörgőre a fiú. - Ő csábított el, hát mégis mit tehettem volna? Hosszú hajával csiklandozta az arcom, kacsingatott rám... Aztán tegnap este...

- Ez a lány nem tud beszélni? - (Valaki vállon böki.) - Hé, te? Nem tudsz beszélni?
- Túl vagyunk már ezen, emberek! - zárja le a dolgot az apa, leengedve követ szorongató kezét. - Eleget beszéltek már, mi pedig meghoztuk az ítéletet, mit ér a további faggatózás?
- Csak a fiú - szól közbe egy idős férfi. - Csak a fiú beszélt még, a lány egy szót sem szólt, mikor kérdeztük! Ez a lány tud egyáltalán beszélni?
- Tud, tud... - Bizonytalanodik el az apa. - Hé! - (Csettint az ujjával a lány arca előtt.) - Mondj már valamit, az Isten szerelmére, vagy esküszöm az Égre... Szólalj meg!

Kukorékolni kezd egy kavics, valaki odébb rúgja. A lány szemeiben szappanos víz.

- Azért hallgat, mert tudja, hogy igazat mondok! - bizonygatja a fiú. - Elcsábított, gonosz varázslatokat mormolt az orra alatt, a szemében vörös buborékok pukkantak szét, mintha a Sátán böfögött volna a tekintete mögött! Kénszagú volt a lehelete!

- Igaz ez?

Távol madarak fetrengenek a homokban. A begyük teli nehéz kavicsokkal, az húzta le őket. Próbálnak elrugaszkodni, de mindannyiszor visszazuttyannak a homokba. Körülöttük éhes sivatagi róka sündörög: pofájából csöpög a nyál. Könyvlapok egy kaktusz tüskéire húzva. Mérföldekkel odébb egy vajúdó asszony terpesztett lábai közül kavicsok potyognak egy alá tartott vödörbe.

- Miközben beléhatoltam, világított a szeme! - folytatja az elbeszélését a fiú, akinek erre máris eloldják köteleit a férfiak. - Próbáltam felállni, kiszökni alóla, de a combjai nem eresztettek! Füst szállt ki az orrán... Füst! Szarvai voltak, amin karóra húzott egerek rángatóztak... És, és...
Hülledt morgás a válasz, a férfiak összedugják a fejüket és úgy pusmognak egy darabig.

- Jól van, fiú, gondolhattuk volna, hogy a lányt megszállta valami, gyerünk, kapj fel egy követ, és állj be te is a sorba! Férfimunka következik!
A fiúnak ezt nem kell kétszer mondani. Máris a szikladarabok között válogat, melyik lenne a legmegfelelőbb. A többi férfi is letérdepel, és megindul a harc a legszebb, vagy épp a legélesebb kövekért. Egymásra licitálnak:

- Neked adom ezt a jó kis sziklarepeszt fél aranyért! - ajánlgatja az egyik, majd odatartja a lány arcához, hogy lássák, milyen megfelelő a mérete: - Pont akkora, mint a szeme. Aki ügyesen dob, úgy üti ki vele a szemét, hogy a kavics viszont benne marad!
- Ez egy gyönyörűűű darab, alighanem Isten a saját kezével formálta ilyenre... Áldott! Áldott! - (Megcsókolja a szikladarabot.)
- Egy arany!
- Két arany!
- Nekem ugyan nem kell, hoztam én hazulról! Nem fogok ezek között kutatni, amikor otthon ezt már az Úr megáldotta nekem! Kecskevérben fürdettem, legyilkolt borjúhús alatt tároltam, a vérrel együtt belé szállt Istenünk minden áldott szeretete! (Áldott! Áldott!)

A homokóra széttörik. A kifolyó szemcsékből születik a sivatag. Tegnap... Az éj ragadós, fekete massza. A tűz fényében sárgán ugráló arc pedig a fiúé: - Szeretlek! - vallja be a lánynak, mosolya gyűrődés az angyalok szárnyán, a szeme reszket, csillog. A lány gyönge kezét a lábai közé húzza. Ujjai alatt valósággal lüktet a dudor. - Hadd töltsem veled az éjszakát! Könyörgöm! Apa nem fogja megtudni! - kéri a fiú.
- Apa mindig mindent megtud... - sóhajt a lány, de a kezét képtelen elvenni onnan, le arról a dudorról. Érzi a fiú szívverését rajta keresztül.
Nyögések. Egy kislány zsineget köt egy galamb lábára, és szalad vele végig a sivatagon. - Apa, apa, fogtam egy angyalt, látod? (Véres tollcsomó, a kővel leütött madár, még dobog a szíve, ha az ember hozzáérinti az ujját, érezni, és nedves... Izzadtságszag. Ondószag. Vérszag.)
Semmi pihék, kavicsok kacsáznak egy tó felszínén. Az emlékezet körfodrai.

A délután vásznát perzselő nap.

- Mivel a fiút rútul félrevezette ez a kis bestia, őt illeti az első dobás! - jelenti ki az apa, és ezzel mindenki egyet is ért. Izzadt kezeikben már ott forognak a kövek, minden készen áll. A fiú letörli az izzadtságot homlokáról. A lányt közben letérdeltetik néhány méterre.
- Most se szólsz semmit? - kérdezi még meg az apja. - Még beszélhetsz! Kérj bocsánatot az öcsédtől! Amiért így félrevezetted, és talán a Mindenható is megbocsájtja bűnödet!

A lány ekkor ránéz az apjára. Az apjukra. Majd a körülötte álló férfiakra emeli tekintetét, hosszú szakállaikra, amiről könnyként pereg az izzadtság. Szóra nyitja a száját, mire csönd borul a gyülekezetre. Füleiket hegyezik, várják, hogy mit készül mondani, de végül egy hangot sem ad ki, csupán a nyelőcsöve ugrál le és fel, mintha valami irtózatosan nagyot próbálna feltornászni a torkán. Hirtelen egy galamb dugja elő a fejét a lány száradt ajkai közül. Idegesen forgatja a fejét egy darabig, majd egyre több kerül napvilágra a madárból. A férfiak mozdulatlanul nézik, a szemükben a hitetlenség szikrái.

Hamarosan kiröppen a galamb a lány torkából, és nekirugaszkodik a horizontnak. A lány pedig holtan esik össze az elrepülő madár árnyékában.

- Ott menekül! Ott szökik! - kiáltja el magát a fiú, majd meglendíti karját, és a kavicsot a madár felé hajítja, de az célt téveszt. Ezen a többi férfi is felbuzdul, sorra hajítják el köveiket, de a lövedékek elhúznak a galamb mellett. Kavicsok kacsáznak az égi tó felszínén. Csak állnak, tétlenül, bután a férfiak, néznek az eltűnő madár után. Majd iszonyatos rosszullét tör rájuk. A földre guggolnak, és apró kavicsokat kezdenek felöklendezni.

Majd egyre nagyobbakat. (Szebbeket, élesebbeket, egy arany, két arany!) A gyomrukból felszakadó kődarabok kitörik a fogaikat, véres szilánkjaik a szakállukba ragad, ahogy kiokádják őket.

Leszáll a sötétség. A távolban egy döglött sivatagi róka fekszik. Felpuffadt hasa az ég felé néz, belőle fojtott galambhurrogás hangja szűrődik elő. Mögötte egy hatalmas kaktusz áll. Tüskéi égő gyufaszálak, megvilágítják az éjszakát.

Komor Zoltán írása