Belépés
Beküldés
Jelenlegi hely
És veled mi van?
2013. január 12. 12.36 | zoldi.laszlo
Tegnap, az egyik újságban ismerős név ütötte meg a szemem, a volt feleségemé. Régen beszélgettünk, ezért csak most tudtam meg, hogy megfosztották egy szép munkától. Ha a körülöttem lévőkkel történik valami rossz, mindig felötlik, hogy bizonyára jól esik nekik, ha elmondhatják, ami éppen gyötri őket.
A beszélgetés végén azzal a tudattal nyomtam ki a telefont, hogy akivel hajdan együtt éltem, végre megtalálta önmagát, kár, hogy már nem övé a szívesen végzett munka. Igen ám, de miközben újra végigfutottam a hallottakon, rádöbbentem, hogy én ugyan kifaggattam a magánérzetéről, ő azonban nem firtatta, hogy mi van velem. Ebből persze nem vonnék le különösebb következtetést. Ha csak azt nem, hogy aki nehéz helyzetbe kerül, hajlamos arra, hogy kizárólag önmagával foglalkozzék. Különben is, ha megkérdezte volna, rövidre zárom a témát. Vonaton ülök, szemben egy másik utas, és idegen előtt aligha öntöm ki a lelkem.. Mégis füstölögtem, hogy elhárítottam volna az érdeklődést, de legalább az, akivel annak idején megosztottam az életem, szóba hozhatta volna, vajon mi újság nálam. Aztán könyvet olvastam, ami elterelte a figyelmem, mindazonáltal az utazás végére érdekes kép állt össze bennem a felemás kommunikációról.
Neves író-újságíró barátom kéziratait évekig szerkesztettem. Gyakran beszélgetünk azóta is, ha ezeket az alkalmakat beszélgetésnek lehet nevezni. Észrevettem, hogy élvezettel meséli, mi történt vele, milyen a magánérzete, mit ír mostanában, de egyszer sem firtatta, hogy velem mi van. Úgy rémlik, rohamosan öregszik, kezd bezárkózni önmagába. Csakúgy, mint a német nyelvterületen élő pótmamám, aki kihasználja a nyugdíjasoknak járó telefonkedvezményt, és félórákig meséli, hogy púp a világ hátán. A napi gyógyszeradagból apránként kispórolt hatvan nyugtatót, és ha nagyon magányosnak érzi majd magát… A szívszorító monológokat mégis túlzás volna beszélgetésnek nevezni. A kifejezés ugyanis feltételezi, hogy visszakérdezzen: „És veled mi van?”
Erről meg eszembe jut anyám, akit minden este nyolckor fölhívtam. Még az emésztéséről is beszámolt, és az utolsó éveiben sosem kérdezte: „Kisfiam, mi van veled?” Ő volt az egyedüli, akin számon mertem kérni az érdeklődés hiányát (vagy a befelé fordulás okát). Talán épp ezért esik jól, ha kommunikáció szakon végzett tanítványaim a beszélgetésünk elején mindig megkérdik: „És a tanár úr hogy van?”